(Kenyeres Ilona) Valamikor, régen a televízióban igazi, szórakoztató, vagy elgondolkodtató műsorokat láttunk. Híradókat, amik arról szóltak, tudósítottak, mi történt aznap az országban, a szörnyűségeket pedig havonta egy alkalommal, Kék fény címmel tárták a nézők szeme elé. Aki borzongani akart, nézte, aki meg nem, az legfeljebb átkapcsolt a román csatornára, mert Debrecenhez, mondjuk, az volt a legközelebb légvonalban. Igaz, nem is volt több száz csatorna, csupán egy, később meg még egy.

Azokon ment a Ki mit tud?, a Táncdalfesztivál és sok-sok tévéjáték, meg színházi előadás. És volt Delta címen futó tudományos magazin, születésünk titkairól árult el érdekességeket Czeizel Endre, meg még Öveges professzor is bemutatta tudását az érdeklődőknek. A tévétorna szereplői felugrasztották a karosszékből a lustákat, míg a maci a mese végén köpött egyet – sosem tudjuk meg, hogy kire, vagy mire. Mindenki megtalálta tehát az érdeklődésének megfelelő műsort.

Ma a színészek, az énekesek és a műsorvezetők igen sokszor úgy bohóckodnak – és ez még enyhe kifejezés –, mintha nem lenne tisztességes polgári foglalkozásuk. Elvállalnak mindenféle veszélyes, fertőző, bogárevős, dzsungelbeli megpróbáltatásokat, úgynevezett párharcokban mérik össze erejüket a hozzájuk hasonló „művészekkel”, farmokon szállnak szembe a többiekkel, újabban pedig még boxolnak is, orrvérzésig, mint az igazi profik, ami különösen a nőknek igazán testhezálló feladat. És vállalják! Feladva igazi énjüket, tartásukat, hülyét csinálnak magukból, megalázkodnak, minden áron hozni akarják „gazdáiknak” a nézettséget.

A sok tv csatorna azt sem tudja, milyen kínálattal pipálja le a másikat, az egyik Voice (hang) címen indít adást, a másik ugyancsak éneklő szereplőkkel operál, természetesen ugyanabban az idősávban. Na és ami – szerencsére, ritkán –, de mindent visz: az a Nagy ő! Hát ember legyen a talpán, aki még egy ugyanolyan műsort tudna csinálni, ami alulmúlja ezt a szánalmas, értékelhetetlen, „színészi” pontosabban ripacsi produkciókkal tarkított előadást. Belegondoltam, hogy mondjuk ha most élnének azok az igazi nagy művészek, mint például Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva, Básti Lajos és Zolnay Zsuzsa, Sinkovits Imre és Gombos Kati (ők kiváló színészek voltak, ezt a mai fiataloknak írom) hogyan mutatnának egy mai párshowban, ahol köteleken húznák fel őket, mindenféle elemeket pászítanának egymáshoz gyorsan, időre, a párjuk üvöltő biztatására, zuhany alatt áznának szánalmassá, miközben saját magukat sajnálva zokognának, és fel sem lehet sorolni, milyen megpróbáltatásokon kellene még a műsor kedvéért keresztülmenniük.

Vajon vállalnák-e ezt a megalázó szereplést? A kérdés természetesen költői volt. Számukra ugyanis nem létezett az a PÉNZ, ami a mostani „sztár”-okat – mert mindegyiket így nevezik – megalázkodásra kényszeríti. Ők a művészetükből éltek. És akkor a celebekről, a feltöltött ajkú, mellű, fél kilónyi műszempillás, botoxarcú, a pletykák szerint még Dubajt is megjárt nőkről, és az agyontetovált, háromajtós szekrény méretű „profikról” nem beszéltem – de nem is akarok. 

Sokszor mintha a római kor gladiátorait látnánk az arénában, ám a jelenre jellemző idétlen röhögések, üvöltözések, kisípolt káromkodások közepette. Valóban ez kell a népnek…?