Egykoron türelmetlenül vártam az április elsejéket. Tavasziasabb ilyenkor az idő, szárnyal a jókedv. Vajon milyen ugratásokkal lepik meg egymást az emberek? (A nyitó kép forrása: egykor.hu.)
Az utóbbi években lelohadt a lelkesedésem. Már csak azért is, mert majdnem minden napra esett/esik egy-egy abszurd történet. Nem tudom, sírjak vagy nevessek rajtuk. Tréfák vagy áltréfák hegyen-hátán.
A régi vicc szerint két székely – apa és fia – fát vág, és a fiatalabbik véletlenül egy hatalmasat rácsap a baltájával az öreg lábfejére. Amaz föl sem szisszen, csak feljebb böki a kalapját, és ráförmed a gyerekre:
– Mondd! Ez most komoly? Mert viccnek rossz lenne!
Így vagyok a napi hírek közül jó néhánnyal.
Éppen ezen a portálon olvastam minden idők legnagyobb magyar sikkasztásáról, nota bene: nem a történelmi múlthoz, hanem napjainkhoz kötődik.
A hatalmas stiklit ráadásul a Magyar Nemzeti Bank követte el. Amely már akkor nemzeti volt, amikor a sarki dohányboltot még simán csak trafiknak hívták. És ebben a mélymagyar, ízig-vérig nemzeti bankban maga az elnök az, akinek a kétes tevékenységét képtelen volt az intézmény felügyeletét ellátó miniszter csaknem tíz évig megzabolázni. Aztán éppen ő, Varga Mihály lett a jegybank első számú vezetője. És a fő-fő purifikátor nemrég vizsgálatot rendelt el.
Ez most komoly? Miért nem rendelt el vizsgálatot tíz évvel ezelőtt?
Vegyünk egy másik minisztert. A neve Lázár János. Az eset nem április elsején történt, tehát nem gondolom, hogy viccnek szánta. Aki nem ismerné: vidékjárása közepette a politikus fölállt egy padra, és az összegyűlt embereknek kifejtette: tűrhetetlen, ami itt folyik. Akadnak – úgymond – NER-es kullancsok, akik közpénzeken szedik meg magukat. Le kell őket söpörni, el kell őket taposni. Mondja ezt éppen ő, a hódmezővásárhelyi környék legnagyobb földesura, vadászkastély-tulajdonos.
Nem csodálkoznék, ha legközelebb maga Mészáros Lőrinc kelne ki a példátlan közbeszerzési gyakorlat miatt, amikor is egyetlen pályázó (valamelyik Mészáros-cég) nyeri meg a kiírt tendert. Persze az ajánlat igencsak túlárazott.
De rosszul fogalmaztam, mert rémeket látok: dehogy is nem csodálkoznék, ha Mészáros Lőrinc állna föl egy padra, és szaggatná meg a ruháját! Tátanám a számat. Mert az már maga lenne a teljes téboly. Teljes képtelenség.
A megannyi igazi és rossz vicc mellett akadt azért egy üdítő kivétel. A Fővárosi Nagycirkusz április elsején bejelentette, hogy az intézmény hamarosan végleg bezár. Nemzeti büszkeségünk, Közép-Európa egyetlen kőcirkusza, 136 éves működés után a romló gazdasági helyzet miatt kénytelen befejezni tevékenységét.
Ám hamar kiderült, hogy a „hírt” csupán viccnek szánták. Hozzáteszem: sokunk megkönnyebbülésére. Legalább cirkusz legyen. Ha már…