(Berlini tudósítónktól) Nyolc esztendő óta szervezi a MÜPA és a Budapesti Fesztiválzenekar közösen ezt a szezonnyitó eseménysorozatot, aminek köszönhetően évente más és más európai fővárosra irányul a zenei figyelem. Az idén Berlin volt a partner. A kulturális fesztivál záróeseményét a berlini Konzerthausban tartották. (A szerző felvételeivel.)
A német főváros szívében álló, Karl Friedrich Schinkel (1781–1841) német klasszicista építész és festő tervezte, hajdanán színháznak épült 200 éves klasszicista hangversenyterem annak a Konzerthausorchesternek ad otthont, amelynek 2012–18 között Fischer Iván volt a zenei főigazgatója, akit a zenekar élete végéig tiszteletbeli vezető karmesterévé választott.
Ki lehetne alkalmasabb komponista Németországban a német–magyar hídverésre, mint az osztrák–magyar világpolgár zenei zseni, Liszt Ferenc?! A műsor első felében I. (Esz-dúr) zongoraversenyét hallhattuk a horvát virtuóz, Dejan Lazić előadásában, majd a Faust-szimfóniát. Mindkettő grandiózus sikert aratott.
A második, egyórás programzene közben nem tudtam elnyomni azt az érzésemet, hogy itt nem csupán egy nagyszerű mű kiváló előadásáról van szó, hanem politikai üzenet is rejlik ebben. Talán nem véletlen, hogy a jelenleg fagyponton álló német–magyar politikai kapcsolatok tudatában a mindkét fővárosban otthon lévő, ismert és elismert kultúraközvetítő, Fischer Iván pont ezt a Liszt művet választotta, amelynek főhőse eladta a lelkét az ördögnek, és ami arról a dilemmáról szól, hogy tisztában van-e általában az ember az etikai normákkal, és képes-e válságos helyzetben a jó és a rossz között helyesen dönteni.
Meglehet, többet magyarázok bele a programválasztásba, mint kéne. Akárcsak az Arany-anekdotában, amikor a költőt egyik lelkes olvasója a Hídavatás kapcsán arról faggatta, szájába adván a választ, hogy a mű megírása közben, ugye, erre meg erre gondolt. A fáma szerint Arany egy darabig csöndben ült, majd a bajúsza alatt félhangon megjegyezte: „Gondolta a fene.” Meglehet. Én mégis felismerni véltem némi párhuzamot, politikai utalást.
A vastaps után Fischer a színpadra szólította a Konzerthausorchester zenészeit is és a két zenekar közösen játszotta el a beharangozott ráadást, Brahms 1. Magyar Táncát. Ehhez egy-egy széken ketten ültek, mások, akiknek nem jutott hely, állva hegedültek – együtt, lelkesen és lelkesítően.
És ekkor következett a ráadás ráadása!
Még mindig visszatartva a helyieket, a zenészek kórussá formálódtak és előadták Dvořák „Esti áldás” című kórusművét – cseh nyelven.
Fischer Iván ismét bizonyságot tett arról, hogyan lehet valaki egyszerre hazafi és européer, hagyományápoló és formabontó, aki otthon van mindenben, amit csinál. Nem véletlen, hogy a berlini közönség „a tenyeréből eszik” – ahogy azt errefelé mondják. Én minden esetre teljesen elérzékenyültem.