Pompéry Judit jelenti Berlinből: Enyedi Ildikó új filmjének németországi bemutatója gyakorlatilag telt ház előtt zajlott a nagy múltra visszatekintő berlin-kurfürstendammi Cinema Paris moziban. Ezt az újszerű élményt, mármint a nézőtér tömött sorait nem győzték a vetítés utáni beszélgetés résztvevői egyenként egymás után kiemelni. Ilyen a pandémia kitörése óta nem volt.
Majdhogynem félve ültem le, hisz’ ma is maszkkötelezettség uralkodik mindenütt, és legföljebb ketten ülhetnek egymás mellett. (A Filharmóniában viszont csak minden második sorban, ahol nincs ruhatár, így a kabátot az előttünk lévő üres szék támlájára tehetjük.)
Szóval: csaknem telt ház. Ezen az régi-új benyomáson kívül örvendetes, hogy a nagyérdemű a film iránt – vélhetőleg a rendezőnő korábbi világsikerű alkotásai alapján – ekkora érdeklődést mutatott.
Füst Milán regényének filmes adaptációja a 80-as évek óta foglalkoztatta a rendezőnőt, a forgatókönyvet már 1989-ben megírta. A megvalósítás a szerzői jogok megszerzésének hosszas huzavonája miatt váratott magára.
A mai, gender-témák dominálta világban eleinte furcsának tűnt föl nekem ez a feministának végképp nem nevezhető film – különösen egy női rendezőtől. A „femme fatal”, egy életen át az érzékiségre, titokzatos nőiességre építő, abból élni tudó – és akaró! – női típust pedig ki nem állhatom. De lassacskán megértettem, hogy itt nem erről, nem a nemek harcáról van szó, hanem a lélek rejtelmeiről. Ha úgy tetszik, a bartóki Kékszakállú alapproblémája, de szerepcserével: ne akarjunk a legapróbb részletekig minden belső titkot megtudni, azt mindenáron kipréselni partnerünkből, mert az végül tönkreteszi – tönkre teheti – a kapcsolatot.
Csodálatos a kameravezetés, a tájak, a nyüzsgés, a mediterráneum és a Hansa színes, dús hangulata, az enteriőrök ábrázolása, és egyáltalán, az orrunkban van a tenger, a piac, a hajó gépházának a szaga, a kávéház, a park illata! A hosszú kamerabeállítások itt is érvényesülnek. Különös hatása van, pl. az egyik szexjelenetnél annak, ahogyan az aktust az operatőr az ággyal átellenben a szomszéd szoba végéről veszi fel, a nyitott kétszárnyú ajtó mélységet és tartalmilag, érzelmileg is tisztes távolságot kölcsönöz az intimitásnak.
A regénybeli monológgal ellentétben a film több fejezetre tagolja a történetet, amik a címük által is kifejezik a kapcsolat érzelmi alakulását. Nem tisztem a filmkritika – summa summarum: nagyon tetszett.
Már a moziba érkezéskor is érződött, de a vetítés utáni beszélgetéskor még inkább kifejezésre jutott a rendező és a stáb közötti kivételes összetartozás: a szereplők és a gyártók tisztelettel átitatott mély, baráti szeretete csak úgy áradt Enyedi Ildikó felé. A forgatás részleteiről szóló anekdotaszerű történetekből kiderült, hogy a nemzetközi hírű, pici, törékeny, leányosan bájos filmes nagyon is tudja, mit akar.
Még az olyan rangos színészeket is, mint Ulrich Matthes – aki itt mindössze egy 4-5 perces mellékjelenetben tűnik csak fel – képes konzekvenciával, egyben türelemmel, kedvességgel, sármmal rávenni, hogy a néhány mondatát 37-szer ismételje meg, míg az végre dobozba kerül. És Matthes ezt rajongva meséli, valamint azt is, hogy életében először nem őt kérték föl, hanem fordítva: ő szólította meg néhány éve Enyedi Ildikót, hogy szívesen dolgoznék vele. Szórakoztatóan mesélte, hogyan győzte őt meg a rendezőnő, hogy a főhős sikertelen öngyilkossága utáni pár mondata a pszichiáter szájából a film lényegbevágóan fontos eleme. És bár jól, nagyszerűen csinálja, de tudja ám ezt ő még jobban.
Majd a 36. kísérlet után Ildikó szünetet rendelt el, és kedvesen Matthes kezébe nyomott egy Rilke-kötetet…hogy abban lapozgatván megérezze a reménytelenség hangulatát, és végre sikerüljön Enyedi elégedettségére megformálnia a pszichiáter rövid, mégis filozofikus életvezetési tanácsát.
Élmény volt: a film, a keret és a megszólaló közreműködők lelkesedése.