Tanult, olvasott, mélyen humanista ismerősöm őszinte aggodalommal kérdezte tőlem a napokban: nem sok már ez a holokausztozás meg auschwitzozás? (A nyitó képen az író és művének címlapja.)
Ha az emberek megcsömörlenek a téma túl gyakori ismétlődésétől, ha azt érzik, hogy a vízcsapból is náci meg gettó, vagyis egy múlt század közepi történet folyik, nem fordul-e visszájára a nemes és fontos szándék? Nem félő, hogy előbb-utóbb elfordulnak attól, amiről hitük szerint már mindent hallottak, tudnak, sőt, amit esetleg már őszintén át is éreztek? Kérdésére a válaszomat ez a könyv tartalmazza.
Nem szokványos, hanem nagyon különleges történetről szól. Egy német asszony, aki cigány hegedűművészhez ment feleségül, akkor is hű marad hozzá, amikor a férjét Auschwitzba hurcolják. Pedig ő színtiszta árja, nem vinnék el, megúszhatná. Megy tehát az egész család a gyerekeikkel együtt.
„Természetesen” meg kell halniuk, de addig…
Nos, ami addig történik, azok számára is új ismeret lehet, akik alaposan ismerik a 20. század legszégyenteljesebb hónapjainak a történetét. Mengele doktornak szüksége van az antropológiainak és biológiainak minősített „kísérleteihez” gyermekekre is, ezért gondoskodik a szadizmustól sohasem tartózkodó ötletekhez szükséges fiatal húsról. Ezért létesít a tábor területén óvodát, amelynek a vezetésével a származása révén megbízhatónak talált német nőt, az árja cigányfeleséget bízza meg.
Az asszony, aki így a saját gyermekeitől sem kénytelen elszakadni, boldogan végzi a munkát, amellyel valóságos tündérkertet teremt a zsidó kisgyerekek számára is. Bejáratos lehet Mengeléhez, akinél akkoriban luxusnak számító ellátást és körülményeket is ki tud harcolni. Szó szerint: harcolni, ugyanis mindenért meg kell küzdenie, és minden küzdéssel egzisztenciális borotvaélen jár, hiszen sohasem tudhatja, mennyit néznek el neki. Eleinte a körülményekhez képest könnyebben és sokat, később mind nehézkesebben és keveset. Amikor Heinrich Himmler, a nagyhatalmú vendég és Rudolf Höss, a tábor parancsnoka személyesen sétál el az óvodába, még többet. Még arra is engedélyt kap Mengelétől, hogy – mint kiderül – a tőlük mindössze néhány száz méterre raboskodó férjét felkereshesse. És bár a férje akkor már nincs igazán jó állapotban, találkozásuk a halál árnyékában is megindítóan szép, felemelő jelenet, amelyben még a szerelmi fellángolás érzését is a biztosan tudott, közelgő tragédia sötétje hatja át.
Auschwitz kapcsán sok hősről és még több mártírról tudhat a világ. Ebben a könyvben egy olyan asszonnyal találkozhat, aki hős is, mártír is, aki önként vállalja a családjáért a biztos pusztulást, és aki a végsőkig kihasználja mások életéért és hasznára is azokat a különleges lehetőségeket, amelyekkel a sors megkínálja. Az ő szemszögéből bemutatott – egyébként régóta ismerős – helyzetekre vonatkozó ismereteink is új részletekkel, színekkel gyarapodhatnak. Mario Escobar (*1971), a spanyol történész-író nem fikciót írt, a hőse és annak története valóságos: Helene Hanemann ápolónő a 27-es és 29-es barakkban működő óvodát vezette, és – Mengele ígérete ellenére – öt gyermekével együtt a gázkamrában végezte.
Felajánlották neki a menekülés lehetőségét, ő azonban, ahogyan korábban a férjéhez, úgy a gyermekeihez is hű maradt – mindhalálig.
Aligha kell bizonygatnom, hogy a kérdés, amellyel ezt az írást kezdtem, nem igazán kérdés. Az emberiség legnagyobb tragédiái örök témák maradnak a művészetek számára, és ez így is van rendjén. Ezek nem olyan „csontok”, amelyek valaha is lerághatók lennének, még ha az aktuális – olykor kereszténységüket fitogtató – pártok, hatalmak felelőtlen szűklátókörűséget, haszonelvű előítéletességet, mondjuk ki: embertelenséget is tanúsítanak ezek „kezelésében”. Éppen ezzel emelve sajnálatosan, sőt gyakran fenyegetően időszerű témává mindezt, hetvenöt évvel Auschwitz után…
Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal. Fordította: Pávai Patak Márta. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019. ISBN 978 963 099 8062.
(A könyvismertető elsőként itt jelent meg.)