„Ha Kínában kialakul a pánik, akkor elszabadul a pokol” – írta levelében egy Csinghongban élő magyar. És nem csupán a The New York Times tudta úgy, hogy a kínai hatóságok heteken át titkolhatták a járványt, s vuhani orvosok karácsony óta próbáltak szólni, hogy baj van. (A nyitó képen a londoni Times mai karikatúrája: az igazság elfedése.)
Ám a politika közbelépett. Ma pedig már erről cikkez a világsajtó és ír igazat és mindenfélét, aggódóan és dühösen az internet közönsége. Attól a hírtől meg „felrobbant” a weibo, a kínai közösségi média is, hogy kiderült: meghalt az az orvos, aki felhívta a figyelmet a koronavírusra, ám azonnal rémhírterjesztéssel vádolták meg, és így is igyekeztek elhallgatni a veszélyt. Ma viszont hősként búcsúznak tőle és bírálják a hatalmat, amely, amíg csak tehette „csernobilizálta” a járványveszélyt.
Lehet, hogy túloznak azok a szakértők, akik szerint vagy le kell győzni a koronavírust vagy a járvány alapjaiban ingathatja meg a rendszert. Az viszont nehezen vitatható, hogy Hszi Csin-ping elnök most a legnagyobb próbatétel előtt áll, mióta átvette az 1400 millió lakosú ország vezetését.
Immár a népi Kína angol nyelvű lapja, az 1993 óta megjelenő Global Times is megemlékezik a bátor orvosról, aki felhívta a figyelmet a koronavírus veszélyére, ám pánikkeltéssel vádolták. És nem ő volt az egyetlen. „Felülről kellett engedélyt kérnem a járványveszély kihirdetéséhez”. Ezt hozta nyilvánosságra Vuhan városának polgármestere, akit ugyancsak megvádoltak, amikor – a szolgálati utat megtartva – jelezte a veszélyt a pekingi vezetésnek A központ viszont – Kínát közelebbről ismerő újságírók, politológusok, sinológusok szerint – a többi között azért töprengett sokáig azon, hogy egyáltalán elismerje-e a koronavírus-járványt, mert időre pontosan a legnagyobb hagyományos ünnepen, a holdújév idején fenyegette meg a Mennyei Birodalmat.
Ma már tudható: a habozás, halogatás katasztrofális következményekkel járt: vuhani polgárok milliói utaztak el az ünnep alkalmából. Vuhan lakossága pedig – a külvárosokkal együtt – 11 millió, s csak becsülik, hányan maradtak közülük a később meghirdetett karanténban. A tekintélyes japán gazdasági lap, a Nikkei Asian Review úgy tudja, ötmillió potenciális vírushordozó utazott el abból a városból, ahol már kialakult a járvány.
Lehet találgatni, ez milyen következményekkel járhatott…
Személyes érintettként megjegyzem: már 1965-ben, az MTI pekingi tudósítójaként tudtam meg, hogy Mao elnök akkor, éppen Vuhanban megpendítette egy kulturális forradalom szükségességét, amit kevesebb, mint egy évvel később ki is robbantott. Ennek indokát magyar nyelven is olvashatjuk: „Ha a dolog így megy tovább, akkor nem kell hozzá sok idő, ha kevesebbet számítunk, néhány év vagy tíz-egynéhány év, ha többet, néhány évtized, s elkerülhetetlenül bekövetkezik az országos méretű ellenforradalmi restauráció. A marxista–leninista párt kétségkívül revizionista, fasiszta párttá változnék, egész Kína megváltoztatná a színét.”
A hivatalosan is kulturálisnak nevezett forradalom a Kínai Kommunista Párton belül az 1966. május 16-án kiadott pártértesítéssel kezdődött meg, mellyel Mao Ce-tung állam- és pártvezető Lin-Piao védelmi miniszter támogatásával kibuktatta a hatalomból a legbefolyásosabb politikusokat, köztük Teng Hsziao-pinget is. A kommunista párt központi bizottságának döntése 1966. augusztus 8-án született meg, ezért ezt a dátumot tartják a kulturális forradalom hivatalos kezdetének. Ez akkor helyreállította ugyan Mao (és a színésznőből lett feleség, Csiang Csing) személyes hatalmát, de – ma már tudjuk – felmérhetetlen emberi, anyagi, szellemi pusztítást okozott Kínának. 1967-ben pedig a kulturális forradalom idején került sor a vuhani incidensre, amelyben a helyi munkások, állami és pártalkalmazottak, illetve a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg alakulatai összecsaptak a munkásokból és diákokból álló vörösgárdista csapatokkal a város feletti ellenőrzésért.
Ma viszont Vuhanban – a negyvenéves kínai reformok hatására – az egy személyre jutó GDP több mint 20 ezer dollár, magasabb, mint Sanghajban vagy Magyarországon.