Fintor és szeretet – Honderű a Pesti Színházban

A XIX. század negyvenes éveinek irodalmi divatlapja volt a Honderű. Elnevezésével Széchenyi Istvánnak akart kedvére tenni a szerkesztő, Petrichevich Horváth Lázár…

Úgy jegyzi a krónika, Széchenyi a magyar főváros nevét, Pest-Budát csúnyának tartotta, az egyik maga a dögvész, a másik meg a kemence, és állítólag azt találta mondani, ha rajta múlna, Honderűre változtatná. S hogy nem lett belőle semmi, azt a história szerint nem is a névváltoztatás nehézsége okozta, hanem a korabeli művelt, úri világ franciás műveltsége, amely gyorsan kiderítette, az „honte de rue” nem mást jelent, mint az utca szégyene. Mindenki rögtön erre gondolt volna!? Maradt tehát a város neve Pest-Buda, de a „hont derítő” jövőt remélő divatlap nyugodtan viselhette a nevet, senkinek nem jutott semmi rossz az eszébe.

Annamari a lovagjaival: Kern András, Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Márton András

A történetet, akár így volt, akár sem, megőrizte az utókor, magukat csitítva-nyugtatva, vagy műveltségüket fitogtatva minduntalan emlegették a régiek, akiknek a honderű jelszavuk lett a nehéz időkben. Legalábbis így meséli magával ragadó, finoman élcelődő humorral, nem kevés, már-már szentségtörő iróniával, de alig palástolt szeretettel és együttérzéssel Spiró György lírai komédiájában. A Honderű egy idős hölgyről és három agg hódolójáról szól, akik valahogy itt felejtődtek a múltból. Ők négyen az ezredforduló idején is úgy viselkednek, mintha a letűnt korban élnének, miközben nagyon pontosan, tisztán látják, hol vannak, mit csinálnak. De egykor annyi ismeretet, fegyelmezettséget szedtek magukba, hogy az kitart egész életükben, történjék velük, körülöttük bármi.

Orosz Ákos

Amikor húsz éve a Tivoli Színházban Törőcsik Mari, Sinkó László, Haumann Péter, Gera Zoltán és az okítandó ifjú alakjában Újvári Zoltán eljátszotta a Honderűt, még nyugodtan mondhattuk, köztünk élnek a fura figurák, akik végigélték a század viharait és békeéveit, a pusztítást és pusztulást, a maguk fénykorát és mellőztetését, megaláztatását, a kezdést és az újrakezdést. Föltűnnek a belvárosi házakban, a parkokban, a cukrászdákban.  Emlékeznek, mesélnek, vagy inkább csak mesélnének, nemcsak emlékfoszlányokat adnának át, de tisztán fogalmazva magyar nyelven tudást, amit még az iskolapadban szereztek. És komoly élettapasztalatokat is, ha valaki meghallgatná őket. Ők, akiknek még fontos volt Czeyda–Pommersheim sebészprofesszor éppúgy, mint a rendező–színész–színigazgató Várkonyi Zoltán, a színháztörténész, irodalomtudós Staud Géza, akiknek eszménye, hogy ismerni, tudni kell azt a várost, azt a világot, amelyet magunkénak mondunk.  

Spiró komédiája a polgári középosztály akkortájt a nyolcadik ikszet taposó, a világot kétségtelen hazafisággal, de közben humorral és megértéssel, belátással és megadó türelemmel, az örökifjúság nevetséges könnyedségével szemlélő képviselőiről szólt, és persze a korról, amelyben éltek. A múltról és az ezredforduló jelenéről.

Kern András és Márton András

Húsz esztendő telt el, az akkori nyolcvanasokból ma már csak elvétve akadhat egy-egy is, ám amiről a néhol groteszkbe forduló játék társadalmilag szól, ma is igaz. Ha lehet, érvényesebb, élőbb és igazabb, azaz a mai valóságban még nagyobb szükség lenne azokra az előttünk járókra, akik ugyan minden szavukkal, gesztusukkal, egész viselkedésükkel egy elsüllyedt kort személyesítettek meg, mégis csak tudtak emberi kapcsolatokat teremteni, tudták, hogyan kell beszélni és „annak ellenére” is viselkedni. Akik kialakították a maguk különös túlélési technikáját, hogy egyenes derékkal, derűvel viselhessék el honukat. Akik most csodálkozva, keserű kacagással figyelnék azt a feltörekvő nemzedéket, amelyik manapság külsőségeiben, minden tartalom, tudás és valóságos, őszinte hagyománytisztelet nélkül igyekszik nevetségesen majmolni az egykori úri világot.

Börcsök Enikő

Spiró lírai komédiájának Pesti Színház-i előadását, mint két évtizede, most is Valló Péter rendezte jól értve a csúfondáros humor, az irónia, az együttérzés és a szeretet hangjait. Ahogy annakidején, most sem vállalta, hogy talán az író ellenére, de őt meggyőzve és megnyerve, anélkül, hogy a komédia sérülne, szigorúbban bánik a szöveggel, némileg rövidíti a komédián belül szinte önálló kabarétréfaként élő párbaj-kódex játékot, feszesebbé teszi az elnyújtott, többszörözött befejezést.

Szlávik István a „boldog békeidők” polgári otthonát idéző színpadán, Szakács Györgyi tökéletesen jellemző ruháiban a színészeket derűs, komolykodó játékosságra, pontos figurateremtésre, hibátlan összjátékra segíti a rendezés.

Márton András és Lukács Sándor

Börcsök Enikő elegáns nőiességgel, könnyed humorral, tüneményes, némi kacérságot sem nélkülöző kedvességgel, iróniával és öniróniával, a magányt is megsejtetve játssza a hatszoros férjfogyasztó, korosan is hódolóktól kényeztetett úriasszony, Annamari szerepét.

A három lovag szerepében Kern András fanyar, keserű humorral, Lukács Sándor csöndes, okos rezignáltsággal, Márton András hangos robbanékonysággal ábrázolja a három lovagot. Árnyaltan mutatják meg a korokat túlélő, szigorúan, mindenáron őrzött emberi tartást, a derű mögött a sorsokban fölsejlő tragédiákat.

Orosz Ákos vélt hatalmának tudatában lévő, empátiát nem ismerő, ostoba, műveletlen, a múltból semmit sem értő, és érteni nem is akaró végrehajtó. Alakja a régi bútorokkal, a könyvekkel éppúgy nem tud mit kezdeni, mint a szellemességgel, sejtelme sincs a humorról, és amikor megsejti, hogy ezúttal hiába fölényeskedik, hiába akarja aprócska tisztességtelenséggel „kisegíteni” ellenfeleit, itt aligha kerekedhet felül, már menekülne a számára fölfoghatatlan panoptikumból. Jellemrajza tökéletes.

A zárókép petróleumlámpa világította félhomályában Annamari idegenben élő unokája, tört magyarsággal írt levelét böngészi. A távoli világból nézve számára valószínűleg éppoly egzotikus ez a hon, ahogy valóságát nem akarják érteni mai lakói sem.

(Képek: Szkárossy Zsuzsa, Vígszínház)