A lengyel Stanisław Lem (1921–2006) az egyik legtöbbet olvasott sci-fi szerző a világon, aki nem angol nyelven írt. A tudományos-fantasztikus irodalomban szokatlan módon művei mindegyikében komoly filozófiai kérdések húzódnak meg, elsősorban az emberiség jövőjének a megtervezésével kapcsolatos lehetőségeket vizsgálta. A Futurológiai kongresszus (nálunk 1974-ben az Álmatlanság című kötetben jelent meg) egy olyan diktatúrát mutat be, ahol a gyógyszergyárak az emberiséget végtelen kémiai hallucinációban tartják. A hatvanas években írt látomás szerint ezeknek a cégeknek teljes körű kontrollt gyakorolnak az emberek érzelmeinek teljes skálája felett.
Ari Folman (*1962) izraeli filmrendező, forgatókönyvíró és filmzeneszerző karrierjében az első nagy nemzetközi kiugrás a Libanoni keringő (Waltz with Bashir, 2008) volt, amellyel egy-egy Ophir-díjat nyert, mint legjobb rendező és forgatókönyvíró, továbbá megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjat, valamint a rendezők és írók szakmai céhének amerikai díjait is besöpörte. Az idén elkészült Futurológiai kongresszus (The Congress) a film ama korszakában, amikor már életszerűvé generált digitális karakterek uralkodnak a moziipar nagy területén, eggyel még előrébb lép, és az animáció gyönyörűséges szabadságával tárja elénk azt a világot, amikor bárki bevehet egy adott kemikáliát, és onnantól az agya abba a fantázia-moziba illeszti őt, amire mindig is vágyott, azokkal a színészekkel, akikkel csak kívánja. De hová lesznek azok a színészek, akik eladták a lelküket a stúdiók ördögeinek? Ez a film olyan jövőkép, amely egyszersmind kiállás is a „régi” mozi mellett, amit ismerünk és szeretünk. (A rendező most éppen Anna Frank naplójának animációs megfilmesítésén dolgozik.)
A film hús-vér szereplőkkel, valós szituációban, a nem túl távoli jövőben indul. A negyvenes éveiben járó, saját magát alakító, még mindig szép Robin Wright színésznő egy repülőtér tövében lakik két gyermekével: a halláskárosult Aaronnal (Kodi Smit-McPhee), aki a repülés megszállottja, sárkányt röptet és repülőmodelleket gyűjt, és a lázadó kamasz Sarah-val (Sami Gayle). Robin hiába népszerű színésznő, életének rossz döntései miatt egyre lejjebb csúszik, egy ideje nem hívják új produkcióba, és ahogy öreg menedzsere, Ai (Harvey Keitel) jelzi is, ennek csak az vethet véget, ha Robin elfogadja a Miramount Stúdió végső ajánlatát. Az igazgató, Jeff (Danny Huston) mindenestől meg akarja venni Robin filmes személyiségét; ez azt jelenti, hogy gépekkel részletesen letapogatják a színésznő mozdulatait, gesztusait, érzéseit, minden rezdülését, majd ezek alapján digitálisan megalkotják Robinnak azt a nem öregedő figuráját, aki ezután bármely filmben bármit bármilyen helyzetben eljátszhat, anélkül, hogy ő maga ott lenne, és olyan szerepekben is, amiket ő személyesen el sem vállalna. Az ajánlatot elsőre elutasító Robint a körülmények végül arra kényszerítik, hogy húsz évre mégis megkösse az üzletet a filmstúdióval. A digitalizálás megtörténik, a színésznőre nincs többé szükség.
Húsz évvel később Robin meghívást kap a futurológiai kongresszusra, mint díszvendég, de ehhez át kell haladjon egy olyan határon, amelyen túl, lévén szigorúan animált terület, saját hús-vér mivoltában nem jelenhet meg. Felhajtatnak vele egy ampullányi vegyszert, amelytől mind ő maga, mind körülötte a világ csak animációs változatban létezik. Ezután minden csak ebben a tudatmódosult állapotban létezhet számára mindaddig, amíg itt tartózkodik.
Az animált szürrealista világban és az Abrahama hotelben Robin és a néző számára az első meglepő, hogy az amerikai popkultúra számos ismert híressége jelenik meg, a többi közt számtalan Robin Wright, de olyanok is, mint Pablo Picasso, Buddha, Frida Kahlo, David Bowie vagy pincérként Michael Jackson, meg mindenféle fantázialények ember-virág hibridek, nem létező állatok. Itt ugyanis a beszedett vegyi hallucinogén anyagok hatására mindenki olyan alakot ölt, képzel, él át, amilyet akar, akár egy nagy jelmezbálban. Ez a látványvilág tobzódik színekben, formákban és alakokban, akárcsak egy pszichedelikus alkotó fantáziája. (Mintha a Sárga tengeralattjáró fantáziavilága köszönne vissza más grafikai stílusban.)
Robin karaktere sztár ebben a virtuális világban, ezért a futurológiai kongresszuson, a különleges fantáziavilágban élő, manipulált résztvevők a pódiumról szónokló főnök után díszvendégként őt magát is megkapják. Csakhogy Robin tudata nem módosult el, alakja is csak ideiglenesen változott át, ezért józanul próbálja rányitni az a tömeg szemét a valóságra. A rendezők a lázadó színésznőt lerángatják a színpadról, ennek ellenére kitör a pánik, az anarchia.
Színésznőnk megpróbálja megtalálni régen látott fiát mind a fantáziavilágban, mind utána a valósban. Érdekes módon épp itt, a manipulált, önálló döntésekre alig alkalmas világban kezd el Robin helyes döntésekre jutni részint önállóan, részint a fiát kezelő dr. Barker (Paul Giamatti), részint szerelmi partnere, Dylan Truliner (Jon Hamm) segítségével. Aztán a végső kérdés is fel van adva számára: maradjon-e élete végéig az öregedéssel járó, józan emberi világban, vagy menjen vissza a vegyszerekkel tudatmódosult illúzió-álmokba élete végéig?
A film tehát két alapvető társadalomkritikai síkon kezd el gondolkodni: az egyik a filmes eszközök, a másik a tudatmódosító szerek kérdésköre, amelyek ha teljesen így nem is, de itt dörömbölnek a világunkban.
A Hollywood-kérdéskör már létezett a filmgyártás első évszázadában is, mikor a némafilm hangosfilmre váltott, mikor a fekete-fehér nyersanyag után megjelent a színes, mikor a kis képernyő egyre nagyobbodott, amikor a hang kezdett sztereóban megszólalni stb. Mióta a digitális technika egyre jobban eluralkodik a filmvásznon, a kétdimenziós kép mellett megjelent a 3D, és mindez, amit a vásznon látunk, egyre inkább számítógépeken születik meg. Mind kevesebb a normális emberi történet, egyre több a manipulált fikció, a képregényekből megfilmesített ostobaság, ahol a digitális technika elural mindent, és lassan rátelepszik a színészi teljesítményre is. Ahol maszkos robotok csatáznak egymással, lassan már valóban nem tényező, hogy színész öltötte-e magára a jelmezt, vagy tervezők és technikusok által valódi és számítógépen mozgatott figurák küzdenek. Ugyancsak már létező filmgyári trükk, hogy élő színésszel felvett képsorokat kevernek a beszkennelt színész mozgatásával létrehozott művi képsorokkal. De innen valóban már nem nagy lépés, ami a filmben van, hogy valakinek a teljes személyiségét megvásárolják és szabadon használják tudta és beleegyezése nélkül. Ari Folman egyértelmű állásfoglalása a „hagyományos” mozi mellett, sajnos, nem állítja meg a filmgyártók mérhetetlen nyereségvágyának embertelen ötleteit sem.
A film másik vonala sem új, hiszen a drogok, kábítószerek és tudatmódosítók korában élünk, amelyek gyógyszer-vegyipari laboratóriumoktól házilag kotyvasztva egyaránt terjednek legálisan és illegálisan. Amikor Lem megírta a maga utópiáját, talán ennyire még nem volt rossz a helyzet, és a tiltások miatt talán még ma sem, de a kábítószer túlzott liberalizációja könnyen vezethet odáig, hogy valaki napokat, heteket, éveket töltsön el a valós és a fantáziavilág között utazgatva. Lem gyógyszergyári diktatúrát vizionál, bár az emberi tudatmódosítás elhülyítő voltán gyógyszerek nélkül, pusztán a kereskedelmi reklámok túldimenzionálásával a magunk mindennapjaiban is láthatjuk. A bárki, bármi lehetsz, bármit megvehetsz illúziója már maga is mákony, és ez napi több órában zúdul ránk, mert manipulálnak bennünket. A film manipulációi persze még durvábbak, szélsőségesebbek, de a kettő között nagyon könnyen lehet párhuzamokat, átmeneteket találni, és sajnos a jövő útjai között ez az alternatíva is ott van, ha nem vigyáztunk.
Az 1966-ban született Robin Gayle Wright amerikai színésznő és énekesnő szerencsére nem járt úgy a digitalizálással, mint filmbeli alteregója, mert azóta is kapott szerepeket, mindenesetre a The Princess Bride, vagy a Forrest Gump mellett ezt a filmjét is jegyezni fogják. Alakításában nem tudható, mennyi az életrajzi és mennyi a fikciós elemekből összeszőtt tapasztalat, mindenesetre mélyen átélt szomorú szépség és tudatos komolyság hatja át minden kockáját.
Harvey Keitelt minden szerepében jó látni, most egy menedzser őszinte és manipulált szirénhangjait szólaltatja meg. De minden szereplő kiválóan a helyén van, emlékezetes, hiteles.
Lenyűgöző képi világ, kiváló zenei hangulatok, értelmes humor, líraiság és kegyetlenség jellemzi és emeli az animációs filmtechnika csúcsaira Ari Formannak ezt az alkotását.
A 122 perces, 16 éven aluliaknak nem ajánlott filmet nálunk a XI. Anilogue Filmfesztivál közönsége ismerhette meg legelőször. A Cirko Gejzirben már látható, országos forgalmazásban pedig január 23-tól jelenikmeg. Megtekintését a sci-fi és az animációs film barátainak okvetlenül ajánlom, de akik nem rajongói ennek a filmtípusnak, azoknak sem fog csalódást okozni, biztos vagyok benne. Jó filmélményeket az új esztendőben is!