A brit politikusok felelőssége vitathatatlan, hisz’ átverték a brexit-kampányban az embereket. Három év elteltével az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból igazi katasztrófának látszik. A GDP növekedéséből kiesett 5,5%, a 30 milliós munkaerő-piacon 330 ezer munkahely betöltetlen. Az áhított függetlenségről pedig kiderült: ha kereskedni akarsz, akkor ugyanúgy tartani kell magad az európai és globális rendhez. Mit gondolnak az emberek a brexitről három év után? – Csernyánszky Judit az Egyesült Királyságban kérdezte az utca emberét és egy londoni szakértőt is.
– Visszakapjuk a szabadságunkat, és annak a lehetőségét, hogy magunk döntsünk fontos kérdésekben, ez volt a legfontosabb, amikor igent mondtunk a kiválásra– reagált Tony (csak ennyit volt hajlandó elárulni a nevéből) a glasgow-i főpolgármesteri hivatal előtti György téren arra a kérdésemre, hogy miként vélekedik/vélekednek honfitársai három év elteltével a brexitről?
Szakíthattunk a brüsszeli diktátumokkal, persze nem minden alakult úgy, ahogy gondoltuk, például a munkanélküliség, s noha a három év egyrészt hosszú idő, másrészt sok mindenre kevés! – ezt már Sheila mondja, aki szintén bekapcsolódott a beszélgetésbe, pedig vonakodott tőle.
Vitathatatlan, hogy pénzügyileg nyert Nagy-Britannia azzal, hogy nem kell tagsági hozzájárulást fizetni, elvégre nettó befizető volt az ország. De a bevándorlóktól és a menekültektől való távolságtartás is a brexit-indokok között volt. Változott ez a helyzet?
– Miért is van olyan sok menekült? Feltette már magának ezt a kérdést? – kérdez vissza Tony.
Sorolom: háború, klímaváltozás, jobb megélhetés, munkalehetőség…
– Az utóbbi minket egyáltalán nem zavar – mondja Sheila. – Sokan jönnek ide bejárónőként dolgozni. Ők gazdasági menekültek. De alapvetően azt kell mondjam magának, hogy minket ezek a migrációs ügyek szinte egyáltalán nem érintenek az angol területekkel ellentétben. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez nem azt jelenti, hogy mi ne akarnánk segíteni azoknak, akik rászorulnak. A hazájukból menekülni kényszerülőket valóban be kell fogadnunk.
– Támogatják-e Skócia függetlenné válását?
– Nem, határozottan nem.Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Skócia képes a saját lábán megállni. Nincsenek meg hozzá a szükséges pénzügyi források.Nem tetszik nekünk a jelenlegi kormány, a Nicola Sturgeon-féle, mert nem bízunk abban, hogy erősebb lenne az ország, ha kiválnék az Egyesült Királyságból.
És amikor rákérdezek a szintén elszakadással fenyető Észak-Írországra, akkor Tony elmondja, ha maradni akarnak, maradjanak, ha kiválnak, az is a döntésük. Csak rajtuk múlik, mi ebbe nem szólunk bele!
Navaho-fuvolán játszó utcai zenészt szólítok le, aki meglepetésemre az amerikai Colorado államban született. Adrian elmondja, két éve él Skóciában, ezért nem tudja összehasonlítani, milyen volt az élet itt a brexit előtt.
– Mit mondanak ma róla, mit hall az emberektől?
– Egyfajta skót nacionalizmusként utalnak az emberek a brexitre, sőt, megkockáztatom, a brexit a jobboldali toryk, a konzervatívok elleni gyűlölet egyik formája is. Itt Skóciában haragusznak a brexitre, és azt is mondják, az a délen élő angol elit találmánya volt. Hogy mi írható a brexit javára? Semmi. Merthogy a teljes elszigetelődés, ami most a szigetországot a leginkább jellemzi, aligha írható minősíthető jónak. De őszintén: én igyekszem nem politizálni –mondja a huszonéves, szerfölött elegánsan öltözött Adrian, az utcai zenész.
– Nagyon nem szeretem a Brexitet– ezt a szintén huszonéves, pinkbe öltözött fiatal lány mondja, aki ki is vette füléből a headsetet, amikor leszólítottam.
– A skótok szinte mindannyian a bennmaradásra szavaztak, az angolok szúrták el. Hogy miért alakult így? Ezen még nem is gondolkodtam – mondja Ely.
– Talán nemzedéki kérdés is lett belőle, nemde?
– Ez igaz, mert a fiatalok ragaszkodtak volna a nyitottsághoz, az öregek viszont képtelenek voltak alkalmazkodni a fiatalokmentalitásához, ahhoz, amit ők láttak jobban. Szomorú.
– Semmilyen hasznát sem látja a Brexitnek?
– Semmit nem váltottak be azokból az ígéretekből, amiket a kampány során mondogattak. Gyakorlatilag csak értelmetlen változásokat tapasztalok magam körül.
– És akkor még nem beszéltünk a háborúról, az inflációról, az energiaár-emelkedésekről, amik nehezítették mindenkinek a helyzetét…
– Pontosan. Az infláció elég kemény. Tulajdonképpen annak is örülhetek, ha ki tudom fizetni a rezsimet. Iszonyúan nőnek az energiaárak, miközben a fizetésen egy jottányit sem. De, hát mit tudok tenni?
– Az elmúlt hat és fél évben, a brexit-referendum óta, megosztott az ország, de azt kell mondjam, az elmúlt fél évben történt változások következtében ez az arány megbomlott és most már a megkérdezettek nagyjából 60 százaléka tartja azt, hogy az Európai Unióban kellett volna maradni –mondja Charles Grant, a Centre for European Reform igazgatója Londonban. – Ez persze nem jelenti azt, hogy csatlakoznék az ország az EU-hoz. Nem akarnak az emberek egy újabb, mocskos kampányt végigcsinálni.
– Mit adott az országnak a brexit?
– Gazdaságilag semmit. Talán a szabályozási rendszerben lett függetlenebb az ország. Mondjuk, a pénzügyi szektorban, a géntechnológiás termékek tekintetében, vagy esetleg az tudományos kutatások területén. Ami azt jelenti, hogy a brüsszeli – esetenként túl bürokratikus – rendszer helyett most kicsit lazábbak a törvényi szabályozások, pontosabban: saját szabályozásunk van. De ezek mind nem ellensúlyozzák azt a veszteséget, amit pénzügyileg elszenvedett az ország.
– Mire gondol?
– Az Európai Unióval folytatott export adminisztrációja a határokon nagyon bonyolult lett. Rengeteg papírmunkát követel. Nem csoda, hogy az exportáló cégek 30%-a megszűnt, legfőképp a közepes vagy kisvállalkozások, mert nem bírták fizetni a határ- és vám-adminisztrációkat. De ugyanilyen mértékben csökkent az uniós import is. A kereskedelmi kapcsolatokban elszenvedett veszteségeket tetézi a befektetések tetemes visszaesése. És akkor még nem beszéltem a munkaerő-hiányról, ami rögtön jelentkezett: a szociális gondozás, a mezőgazdasági termelés, az élelmiszer-, a feldolgozóiparban. Legkevesebb 330 ezer főnyi munkaerő hiányzik a mintegy 30 milliós munkaerő-piacról. Még úgy is, hogy Európa helyett most más országokból érkeznek hozzánk a bevándorlók…
– Pedig, hivatalosan, a brexit egyik legfőbb oka éppen a migráció volt.
– Valószínűleg igen. Az embereket zavarta a szabad munkaerő-vándorlás. De ne feledjük azt sem, hogy a Brexit-referendum ideje a 2015-öis migrációs hullám kellős közepén volt, amikor a Közel-Keletről és a Balkánról megindult a tömegáradat. Mint ahogy azt Magyarország is nagyon jól tudja. A háború menekülésre kényszerítette a magatehetetleneket, és ettől sokan rettegtek. Pedig jogtalan volt az a félelem, hogy minden menekült végül az Egyesült Királyságban fog kikötni. Szóval, önnek igaza van, a legfőbb kiváltó ok ez a menekültáradat volt.
Skóciában is beszéltem jó néhány emberrel; egy idősebb férfi azt mondta, neki nagyon fontos volt, hogy visszakapta az ország a szabadságát. Meg is jegyeztem:
– Csakhogy, önt hallván, úgy tűnik föl, túl magas árat fizet ezért mindenki…
– Miután a brit gazdaságot sújtotta a legjobban a brexit, itt azért látok némi ellentmondást. A legfrissebb számításaink szerint 5,5% GDP-kiesést okozott az Európai Unióból kilépés – minden pozitív és negatív mutatót számításba véve. Kevesebb adó érkezik a kasszába, ennyivel szegényebb lett az ország. Negyvenezer millió fonttal kevesebb jut az egészségügyre, a katonai védelemre, az oktatásra, a szolgáltatások minőségi biztosítására. Ha meg az üzleti szférát nézzük, a Brexit ellenére ugyanannyi, ha nem több a kereskedelmi vám és a vele járó papírmunka. Ha az unióval akarsz kereskedni, márpedig a kereskedelem javarésze továbbra is az Európai Unióval történik, akkor pont ugyanúgy kell csinálni mindent, mint a brexit előtt. Súlyos árat fizetünk a kilépésért. És erre most már erre egyre többen rájönnek.
– Magától adódik a kérdés: az akkori vezetők felelőssége igencsak felvetődik, vagy mégsem?
– Nem kérdéses – válaszol Charles Grant, a Centre for European Reform intézet igazgatója. Elkeserítő, szívet tépő kampány zajlott a brexit előtt. Akkor lett volna tisztességes és őszinte a kampány, ha akkor a politikusok azt mondják, hogy a szabályozási-adminisztrációs szabadságnak, az autonómiánknak ára lesz, méghozzá nemcsak rövid-, de középtávon is.
– Ezzel szemben a politikusok azt mondták, minden szempontból, értve ezen a gazdasági és kereskedelmi szempontokat is – jobb lesz az országnak. És mi valóság? Minden gazdaság lehagyott minket, ideértve még az oroszt is. Persze, sújtott minket a covid, s most a pénzügyi válság, de ezek minden más országot is sújtottak. Az üzleti élet legfőbb szereplői nyíltan nem beszélnek róla, mert nem akarják kellemetlen helyzetbe hozni a saját kormányukat. De én sok olyan szereplővel vagyok kapcsolatban, aki őszintén panaszkodik nekem, s bevallja, elhibázta a lépést.
– A mi kormányfőnk EU-ellenes megnyilatkozásai, kijelentései azt az érzést keltik az emberekben, hogy eltökélt szándéka kiléptetni Magyarországot az EU-ból. Mit tanácsolna ebben a helyzetben?
– Két tanácsom is van. Ezt a retorikát tényleg abba kellene hagyni. Amikor David Cameron, a referendum idején regnáló kormányfő tényleg jó megállapodást kötött Brüsszellel a kötöttségek lazítása végett, a kormány tagjai továbbra is rágták a fülét, míg bele nem ment a népszavazásba. Attól kezdve apránként csepegtették az unióellenes retorikát, míg végül az emberek el nem hitték, hogy valóban csak árt nekik az Európai Unió. Orbán most szintén valami ilyet tesz. Nem tudom ugyan, hogy hosszú távon mi a célja, de most ez a károkozás elég világosan látszik.
– A másik tanácsom: az én életemben már aligha kerül sor az Európai Unióhoz való újra csatlakozásra. Viszont az előbb-utóbb hatalomra kerülő Munkáspárt nyilván tárgyalásokat fog kezdeni Brüsszellel a szigorítások mérsékléséért. A franciák nem lesznek partnerek, de Németország és az észak-európai államok, és értem ezen Lengyelországot és a majdani Magyarországot (!) is segíthetnek nekünk a közvetlen uniós kapcsolatok újraépítésében –mondta nyomatékosan Charles Grant, az Európai Reformok Központja intézet igazgatója.