(Írta: Selmeci János/klubradio.hu) „Az ugyanis, hogy a kormánypárt már a legközelebbi szövetségeseit is elvesztette, hogy egyetlen európai parlamenti frakciónak sem tagja, az, hogy nem jönnek az uniós források, az, hogy a magyar egyetemisták és kutatók kiesnek az európai vérkeringésből nemcsak a magyar kormánynak, hanem en bloc Magyarországnak rossz.”

A magyarok nem szeretik Vlagyimir Putyint, még a Fidesz-szavazók többsége sem. Bár a magyar közvélemény a térség országaihoz képest kiugróan Ukrajna- és Amerika-kritikus, az erre vonatkozó kutatások szerint semmiképp sem mondható oroszpártinak. Ellenben a NATO-tagságot és a katonai szövetség bővítését a választók nagy többsége támogatja. Amikor a magyar miniszterelnök akadályozza ezt, miközben a magyarok többsége szerint is háborús bűnös orosz elnök társaságában, az uniós szövetségesek fájdalmas hiányában mosolyog, vagy éppen izeg-mozog, alighanem szembe megy a saját választói, és a magyarok többségének akaratával is.

Bár a különutasság, a brüsszeli kritika, főleg a migráció kérdésében egy ideig kifizetődő lehetett a kormánypártok számára, és nem feltétlenül csak belpolitikai vonatkozásban, mióta Oroszország megtámadta Ukrajnát, a magyar külpolitika továbbra is kurucos, olykor az árulás gyanúját keltő viselkedésének a magyar kormány, és pláne Magyarország polgárai számára az égvilágon semmi haszna sincs, kára viszont annál több.

Az ugyanis, hogy a kormánypárt már a legközelebbi szövetségeseit is elvesztette, hogy egyetlen európai parlamenti frakciónak sem tagja, az, hogy nem jönnek az uniós források, az, hogy a magyar egyetemisták és kutatók kiesnek az európai vérkeringésből nemcsak a magyar kormánynak, hanem en bloc Magyarországnak rossz. Az, hogy az orrba-szájba vétózó miniszterelnököt egyre többször kerülik ki az uniós döntéshozatalban, és részben miatta is felvetődött a kisebb uniós országok számára iszonyúan fontos konszenzusos döntéshozatal eltörlése, megint csak minden magyar (sőt szlovák, cseh, bolgár, máltai stb.) polgár számára szörnyű fejlemény. Arra pedig, hogy a NATO-bővítés akadályozása, és a szükségesnél bizonyosan sokkal barátságosabb viszony Oroszországgal középtávon akár mindannyiunk biztonságát is veszélyezteti, gondolni sem szeretném, csak reménykedem benne: Orbán Viktor felhívta és biztosította szövetségeseit arról, hogy megbízható partner, és hogy nekik legalább elmagyarázta, mit csinál.

Mert én egyáltalán nem értem, racionális magyarázat a magyar külpolitikára most már nincs, a megváltozott uniós hozzáállás miatt a kormány már a saját szemétdombján sem kapirgálhat úgy, ahogy akar.

De még nem késő. A miniszterelnök félre teheti személyes szempontjait, érzelmeit, elgondolkodhat azon, hogy mi a jó az országnak, amit nyilvánvalóan szeret, és mi az érdeke az embereknek, akiknek a képviseletére felesküdött. Rá kell, hogy jöjjön, hogy a külpolitikai irányváltás mindannyiunk érdeke.

Ha viszont arra jut, hogy az övé nem, akkor nagyon nagy baj van.