Szökőkutas, díszköves, EU-s pénzből hivalkodó világunk árnyékában virág vagy inkább valami gaz bújik ki a betonból.

Eddig csak az utak aszfaltján tört át, tudtuk, az építőipar, ahol tud, spórol, de most a magyar beton adja meg magát, a házak alapzata, a sztrádák sávja zöldül, és bizony lassan a falusi iskolák termeiben, szakrendelőinek várakozójában is fűnyírással kezdődhet a takarítás. Nem a természet térhódításáról, hanem a minőség száműzéséről szólnak a hírek, a beletörődésről, hogy jó nekünk, ami van, ne akarjunk mást, úgy sem lesz.

Jó nekünk a füstölgő metrókocsi, mert ha elromlik, akkor háromból kettő még mindig javítható. Jó nekünk ez a demokrácia, nemcsak a focimeccsen kiabálhatunk, az utcán fényes nappal pisálhatunk, és ennél többet Kádárnál sem akarhattunk.

Jó nekünk a közmunka, az egészségügy, még a focistáinkat is ünnepeljük, ha nem mennek Andorra közelébe. Elfogadjuk a választási rendszert, beletörődünk a körzethatárok kiigazításába, az átkeresztelt tandíjba. Nem írtjuk a gazt, még a kapunk előtt is átlépjük.

Írhat az újság naponta álhíreket, holnap is olvassuk. Nem gazemberezünk, ügyesnek nevezzük a törvények kijátszását, a közpénzek lenyúlását. Világunkban barátságban elfér egymás mellett a kopasz verőember, a hajlongó romavezér, a befektetési kötvénnyel házaló politikus, a hamis értékpapírok forgalmazója, a történelmet megtagadó történész, a forintokat hajszoló, de a milliárdokat eltoló adóhivatal, a nemzet bankára, gázszerelője, miniszterelnöke, és cukinak találjuk még a helikopterező, kaszinózó cicababákat is.

Nem létkérdés, hogy az aszfaltból hiányzik a bitumen, a betonból a cement, hogy a metrókocsikon ócska az automatika, és vélhetően a leendő atomerőmű hűtéséről, hasadóanyagának tárolásáról sem akarunk többet tudni, mint a beruházás költségeiről. Kapjuk ezt is a régi-új baráttól, hozomra, az ismert szabvány magyarázatokkal, hogy minden biztonságos, mert nekünk ez jár, így is jó.

Járjuk tehát a gazos járdát, fogyasztjuk a közmédia információit, füstölve repesztünk az alagútban. Szüljük, iskolába járatjuk egy lehetséges atomkatasztrófa áldozatait, gyávaságunk mentesít a felelősség alól: hol leszünk, mire a baj megérkezhet? Nemzedékünk átkával mentegetőzünk, hogy már annyi mindent átéltünk, rosszul látunk, mert megtörtek bennünket, és különben sem tehetünk arról, hogy lassan több a gaz, mint az aszfalt vagy a beton. Szemrebbenés nélkül állítjuk, hogy minden rosszról a hazaárulók, az idegenszívűek tehetnek, ezért tőlünk a haza, most az irtásnál is fontosabb dolgot kér, ellenségeink leleplezését…