Gyula bácsi nem csinált semmi rendkívülit, szenestrógerként élt, úgy is halt meg, fakordéval horda a tüzelőt, magát fogta be a rúd elé, nyáron mezítláb, télen szandálban birkózott a porral, a sárral, de ha a lőtérre ment cipőt húzott. Középtermetű, izmos ember volt Gyula bácsi, hatalmas szakállát nemhogy borotva, de olló sem látta, a rossz gyerekeket vele ijesztgették az anyukák: ha nem javulsz meg, elvisz a Gyula bácsi. Mi, srácok eleinte féltünk, de aztán, amikor felcseperedtünk, és Gyula bácsi elmondta, hogy mit lehet a lőtéren csinálni, akkor rögtön vele akartunk menni. Az anyukák persze visszakoztak, már azt mondták, hogy mindenkivel mehetünk, de Gyula bácsival nem. Ha pedig valaki mégis emlegette a lőteret, az pofont kapott.
Ha letennénk egymillió forintot az asztalra, és vihetné, aki ismerte Gyula bácsi első nevét, a pénz ott maradna. Gyula bácsinak nem volt családja, csak identitása, ő maga volt a nemzet, a hevedernek feszülve a Himnuszt dúdolta, a trikóját március 15-én mindig kokárdával viselte. A kosz beette magát a pólusaiba, szappanra sokat nem költhetett, de a kokárdára vigyázott, az soha nem piszkolódhatott. Gyula bácsi fekete arcából egészséges fogsor világított, az özvegyasszonyok szerint, ők értettek hozzá, szép ember volt, csak elhanyagolt. A lőtérre menet megmosakodott, mert a lányok a lőtéren fikáztak, ha egy munkásember, magával hozta mestersége címerét, kivételek a bankárok lehettek, de azokat páncélként védte a szocialista erkölcs, már akkoriban is a jógát szerették, nem a lőtéri lányokat. Gyula bácsi megengedhette magának, hogy hetente eljárjon a Rákóczi térre, szakszerűen magyarázott a szükségről: ha nem ürítenék, szétrobbannék. Valamelyik kapualjban esetleg kéróban törzsvendég lehetett, keresztnevén szólították, talán kedvezményt is kapott. Olykor dicsekedett, hogy rövid műszakban is kettest, olykor hármast lő, állítólag a szénpor nemcsak a tüdőben rakodott le, hanem a vérereket is merevítette.
Már idejét sem tudom Gyula bácsi távozásának, kordélya eltűnt, emléke halványodott. Aztán az új évezred elején Torgyán József felesége, Cseh Mária, illetve az általa vezetett Független Női Szövetség kapott Kabán egy focipálya nagyságú lőteret. Csodálkoztunk az ilyesmin, akkoriban még szó sem volt trafikok, nyugdíjpénztárak, vállalkozások államosításáról, szállodák, kastélyok, balatoni kikötők einstandjáról, akkoriban csak azt tudtuk, hogy Torgyán doktor derék magyar ember, 1998-ban választási győzelemhez segítette a szavazatok alapján csak második Fideszt, és a lelkünk mélyén éreztük, hogy jó tettért jó jár cserébe. Cseh Máriával sem volt semmi bajunk, sőt, őt sokkal könnyebben elhelyezhettük nemzetünk nagy nőalakjai Zrinyi Ilona, Lévai Anikó közé, mint a kiejthetetlen nevű óvodaalapító, Brunszvik Terézt, vagy Lebstück Mária főhadnagyot 1849-ből. A hálát a lőtér jelképezte, a közbeszerzéseket liberális virscsaftnak tartottuk.
Most, hogy ismét lőterekben gondolkodunk, a hazafias nevelés, és a nemzetvédelem fontosságát hangsúlyozzuk, Gyula bácsira is emlékezhetünk. Maradhatunk mezítláb, de ha célpontot, és hozzá fegyvert, muníciót kapunk, akkor méltó helyünk lesz Európában. Nem szorulunk idegenek segítségére, a saját puskánkkal verhetjük majd a csalánt…