(M. Lengyel László könykritikája.) Nem szokványos dolog, ha egy konkrét könyvről írunk, mégis elsősorban az íróval magával kell foglalkoznunk. Nemere István ugyanis világrekorder! Mostanra legalább 870-880 könyvet írt, jó, köztük vékony füzetnyiket is, de a neve alatt megjelent ennyi címet tartunk nyilván, tehát szó sincs a második és további kiadások, átdolgozások, kötetbeni összevonások beszámításáról.

A jobb oldali képen: Nemere István; a kép forrása: Irodalmi Jelen.

Mivel ezeket a könyveket kiadták, sokan megvették, némelyiket tízezres, vagy még nagyobb példányszámban. Ez akkor is utánozhatatlan, másokéval összemérhetetlen írói teljesítmény, ha előfordul fanyalgás, akár a tartalom, akár a minőség, akár a „mélység vagy magasság” vonatkozásában. Magam is elgondolkodtam felőle, olvastam-e egyáltalán ennyi könyvet életemben, és bár arra jutottam, hogy valószínűleg a háromszorosát sikerült megismernem több mint hatvan év alatt, de az mégis más kategória.

Így vagy úgy, Nemere István: jelenség. És ez figyelmet érdemel.

El is szégyelltem kicsit magam, hogy féltucatnyi könyvét sem olvastam, és azokat is inkább csak azért, mert kíváncsi voltam, eleve gyanús volt a tartalmuk, némelyikkel nem is értettem és ma sem értek egyet. A „Ha minden kötél szakad” című „krimijének” elolvasása után viszont úgy éreztem, hogy tartozom Nemere Istvánnak.

Először is: mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben Nemere István tud írni. Hogy a festészetből vett hasonlattal éljek, lehet, hogy „kismester”, de mindenképpen mester. Fantasztikus íráskészsége van, uralja és szinte hibátlanul használja a nyelvet. Tud archaizálni, tud humoros, tud közönséges, tud megemelkedett, tud szenvtelen elbeszélő, tud cikornyás leíró lenni. Ez abból a néhány könyvből is kiderült, amik a kezembe kerültek, és ez újból csak teljesítmény.

Most már nem úszom meg, hogy magáról a konkrét könyvről írjak.

Ez egy nagyon jól megírt könyv.

A mondatok gurulnak, sodrásuk van, dinamikájuk. Talán, ha kétszer-háromszor megakadtam azon, hogy ezt talán más szóval, más kifejezéssel vagy éppen más nyelvtani szerkezetben kellett volna írni. Különösen az elején jellemző, hogy egyes közlésekhez megállapításokat fűz a szerző. Például, amikor arról ír, hogy késett a vonat, odaveti, hogy „hiszen magyar vonat”. Vagy amikor azt mondja egy táskáról, hogy új, fontosnak tartja megjegyezni, hogy a szereplő soha nem vett a kezébe olyan valamit, ami régi volt, repedezett. És ez így megy oldalakon át, amíg az olvasó (vagyis én) nem győződik meg róla, hogy ez a pasi tudja, mit beszél, ismeri azt a valóságot, amelyikről ír. Vagyis bevon engem, az olvasót abba a világba, ahol egyformán otthonosan mozgunk, és nem tart igényt rá, hogy győzzön, vagyis bebizonyítsa, hogy ő még annál is otthonosabb. Cinkosokká, de legalább is egymást „félszavakból is értő” társakká válunk mindketten, olvasó és író.

Később már takarékosabb ezzel az eszközzel, hiszen már meggyőzött partnere, társa van az olvasó személyében. Jobban tud koncentrálni a fokozatosan felgyorsuló, egyre inkább a törtnetet előtérbe helyező cselekményre.

Mivel mégis csak (majdnem) „krimiről” van szó, erről nem árulhatok el sokat. Az idézőjel azért van, mert itt nincsenek hagyományos sémák. Jók és rosszak, zsenik és balekok, fondorlatos bűnösök (akik persze a végén lelepleződnek és elnyerik méltó büntetésüket) és ártatlan áldozatok, akikkel együttérzünk ugyan, de csak annyi megnyugvásunk van, hogy az áldozatuk árán mégiscsak jobb lesz vagy jobb lehet a világ.

Nem, itt a rosszak és a kevésbé rosszak, a nagyobb és kisebb bűnösök között kell választanunk, hogy kinek is szurkoljunk, kinek adjuk a rokonszenvünket, és kit ítéljünk el. És mivel ez a mai magyar valóságban játszódik, végül minden olyan lesz, mint a maga a valóság: felemás. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben a közegben mi lehetséges, és mi az, amit csak szeretnénk. Amolyan a lehetetlent megvalósitjuk, de a csodára még várni kell kicsengése van ennek a történeknek.

És itt most vissza kell térnünk a szerzőhöz. Humora is van, rendben van. Az ócska vagy szellemes vicceket is felvállalja, nagyon tudatosan, eszközként. Ismeri egy sor intézmény működését. Tudja, hogy milyen a fel- és az alvilág. Tudja, hogy a kettő között igenis van átjárás. Hogy az elit is mocskos és hogy az elesett is lehet kristálytiszta. Hogy az értékek nem az érdemek mentén keletkeznek.

És itt jön az utolsó kérdés: honnan tud, ismer, lát ennyi mindent Nemere a körülötte lévő világból? Mikor van ideje mindezt tanulmányozni, mikor él egyáltalán ez az ember, ráadásul olyan intenzíven, hogy közben magába szív egy halom olyan tudást, amelyet mások, a csak erre koncentrálók, mondjuk akár a hivatásos politikusok is legfeljebb csak sejtenek. Vagy eljátsszák, hogy ennyire futja nekik.

Mondom: Nemere jelenség. És ha volt valakinek kétsége efelől, elég, ha elolvassa ezt az egy, egyetlenegy könyvet.