„Ez a helyzet, ebben élünk, ebben a szétlopott, és életveszélyes házban, amit a saját lelkes cinkosságunk nélkül nem lehetett volna felhúzni, és még annyi mentségünk sincs, mint a törököknek, hogy a földrengés úgyis jön, sorsát senki sem kerülheti ki. Ők fatalisták, mi ostobák vagyunk.”

A török földrengések drámájának van a szeizmikus viszonyokon túlmutató oka, ami nem a mélyben összecsúszó réteglemezekről és nem Anatólia földtani vándorlásáról szól. Hanem az országról és a rendszerről.

Törökországban a földrengés az élet része. Mindig volt, és mindig lesz is. Ennek ellenére köztudott, hogy minden egyes ház, ami a 20. század előtt épült, veszélyben lehet. De a későbbiek jó része is. Az 1999-i izmiri rengés után, amikor is 17 ezer ember halt meg, végleg világossá vált, hogy a kaotikus építési szabályok helyett újak kellenek. Az építési lobbi mégis elérte, hogy még nyolc évet kelljen várni az építkezési kódexre, aminek a komolyan vételéről 2011-ben, egy újabb rengés és összerogyó házak ezrei után Recep Tayyip Erdogan, akkor miniszterelnökként azt mondta, az önkormányzatok, a tervezők – építők és a hatóságok – most láthatják, hogy a gondatlanságuk mennyi halált okozott. Mindennek dacára 2018-ban az úgynevezett övezeti törvény engedély nélkül épült házakra és ráépítésekre adott fennmaradási engedélyt.

A következő évben lépett végre hatályba a szeizmikus kódex, ami megszabta, hogy hol, mi, milyen szerkezetben és milyen anyagból épülhet – a különösen veszélyeztetett régiókban kötelezővé tették például a betonacélt. Hogy aztán a törvényt mennyire tartatták meg, más kérdés. Azt azért nem mondhatjuk, hogy semennyire.

A baj természetesen az volt, hogy az új rendelkezések rettenetesen megdrágították az építkezést, és ez rossz volt az iparnak is, mert a felárat a vevők jó része nem tudta megfizetni. Az embereknek tulajdonképpen a között kellett választaniuk, hogy lakjanak, amíg lehet, amíg a földrengés törvényszerűen el nem jön, vagy több generációra adósítsák el magukat, már ha a bank ad nekik hitelt, vagy ne lakjanak egyáltalán. Ezért aztán cinkosok lettek a törvény megkerülésében, a hatósági személyek lefizetésében, sőt, akaratlanul abban is, hogy a kivitelező még a kevés és gyenge beépített anyagból is lopjon. Ezután valóban csak Allahban lehetett bízni, hogy legalább tíz év laufot ad a beköltözőknek, aztán lesz, ahogy lesz.

Ez lett, ami most van.

Ha figyelmesen megnézzük a földrengések után összeomlott házak romjait, azt látjuk, hogy az emeletek szinte pontosan egymásra zuhantak, közöttük és körülöttük pedig porszerű anyag halmozódik, nem nagyobb betondarabok. Ezt az omlástípust a szakértők angolul pancake collapse-nek, magyarul kártyavárszerű, vagy lapított omlásnak hívják, ami akkor következik be, ha a földrengéses területen nem tartják meg az építési szabályokat. Japánban legalább annyi rengés van, mint Törökországban, az anyagi kár azonban mindig kisebb, és az emberi veszteség is. Az ilyen összeomlásnál ugyanis nem marad levegő a rétegek között, a beszorult emberek egy része megfullad, ha nem találják meg őket a lehető leghamarabb.

Ilyen viszonyok vannak Törökországban.

Na, és nálunk milyen viszonyok vannak, csillagaim? Biztos, hogy amikor ennyit lovagolunk a török korrupción, hanyagságon, az állami mulasztásokon, és cinkosságon a befektetőkkel, a törvények halogatásán, a lakosság kifosztásán és veszélyeztetésén, akkor csak a Türk Tanács egyik tagjáról beszélünk?

Biztos, mert nálunk nincsenek értékelhető földrengések, hála istennek.

De mégsem biztos, mert ezen túl minden olyan rohadtul, de rohadtul ismerős.

Az akkugyárak elleni gödi, debreceni tiltakozások és tüntetések során felhozott érvek, a kiszivárgott szakértői jelentések, a külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekhez a tünetekhez nem kell földrengés. A török lakhatási válságban a kényszerű önsorsrontó szegénység mellett ott van a velejéig romlott, az alattvalónak tekintett állampolgárok érdekeire bármikor rátaposó államdiktatúra is, amit nekünk is „szerencsénk” van ismerhetni. Tegyük hozzá: az agybénító hazugságaival együtt.

A debreceni akkugyárat a kormány kivonná a területrendezési terv hatálya alól, a kiemelt beruházásra soronkívüliség és az engedélyek kiadásának rövidített határideje érvényes, magyarán: ha a hivatalok sok és elhúzódó szabálytalanságra bukkannak, egy részükre majd nem lesz idejük. A gyár vízigényéről a városvezetés napi 25 ezer köbmétert ismert be, amit egy kiszivárgott felmérés azonban 40 ezer köbméterben rögzít, és ez a tavalyi szárazság ismeretében az lehet, ami a vezetés szerint nincs: probléma. A környezetszennyezésről sem léteznek a nyilvánossággal megosztott adatok stb. Mindehhez számítsuk hozzá, hogy rengeteg mindent nem is tudunk arról, hogy miben és hogyan árulta, és árulja még el lakosságát az állam.

Ez a helyzet, ebben élünk, ebben a szétlopott, és életveszélyes házban, amit a saját lelkes cinkosságunk nélkül nem lehetett volna felhúzni, és még annyi mentségünk sincs, mint a törököknek, hogy a földrengés úgyis jön, sorsát senki sem kerülheti ki.

Ők fatalisták, mi ostobák vagyunk.