Vannak filmek, melyekből a közönségsiker csinál sorozatot, mert megkedvelte a szereplőket, és nem unt rá az üldözéses, száguldozós, de nagyjából egy történeti sémára készülő sztorira. A Halálos iramban sorozat darabjaiban is keveredik a sablon a filmtechnika egyre újabb és látványosabb akcióival, így függetlenül attól, hogy a néző az első 
ismeri-e a lazán kötődő előző részek láncolatát, vagy csak most találkozik először hőseinkkel, percek alatt bele tud rázódni a szituációba. Ráadásul, – talán az Indiana Jones filmek óta – egyre elterjedtebb az a felvezető dramaturgia, mikor a tényleges történetet egy rövid, de izgalmas ráhangolás előzi meg, és az igazi sztori csak ez után indul el.

Jelen esetben a felvezetés egy igen hatásos és sikeres fegyencszöktetési akció, amiben az egyik néző megismerkedhet a főbb szereplőkkel, a másik meg felismerheti korábbi kedvenceit: a nehéz fiú Dominic Toretto (Vin Diesel) fegyencet, az ex-rendőrből a bűnöző társául szegődött Brian O’Conner (Paul Walker) kiszabadító fenegyereket, valamint a kettejüket összekötő Mia Toretto (Jordana Brewster) nevű széplányt, Dom húgát, illetve Brian menyasszonyát. Hogy mi volna, ha a fejre állított fegyencbuszban mondjuk az elítéltek is meghalnának, nem 
csupán kísérőik, az fel sem merülhet, mert akkor nem volna film. A főhősöknek tehát mindig épen, vagy kisebb karcolásokkal kell megúszni a felvezető kalandot, és függetlenül attól, hogy országos körözés lett kiadva ellenük, sikeresen kereket kell tudni oldani valahová, jelen esetben a festői Rio de Janeiróba, hogy a főkaland részeseivé válhassanak. 

A trió tehát két részletben megérkezik a riói bádogvárosba, de ahhoz, hogy szabadságuk anyagi fedezetét is 
megteremtsék, még egy utolsó balhéban kell részt venniük (ez is sablon, minden ilyen filmben „ez lesz az utolsó”.): 
luxusautókat kell meglovasítani, ráadásul egy mozgó vonatból a sivatagban. Az akció csak részben sikerül, viszont 
ennek során kerülnek kapcsolatba a Riót, – bele értve a rendőrséget is – markában tartó drogbáróval (Joaquim de 
Almeida), akivel le akarnak számolni. Hogy a történet ne két, hanem hárompólusú legyen, megérkezik a profi 
amerikai bűnüldöző ügynök, Luke Hobbs (Dwayne Johnson) is, hogy embereivel visszavigye az Egyesült Államokba a 
bűnözőket. Dom nemzetközi bűnbandát szervez lehetetlen küldetésének (mission impossible) végrehajtására, de 
mivel nálunk is akad rosszabb fiú (a drogbáró és a korrupt brazil rendőrök), mindjárt megvan az erkölcsi felmentés a 
néző számára, hogy miért is kell drukkolnia a törvényen kívül „igazságot osztó” lovagoknak, akik ebben a filmben 
ráadásul eléggé hangsúlyozott családcentrikus ideológiai öntetet is kapnak. A drogbáró „gonoszságát” viszont az 
hivatott aláhúzni, hogy nem csupán a pénzre utazik, de azzal, hogy bizonyos vonatkozásban jót tesz a bádogváros 
szegényeivel, tudatosan manipulálja is őket ez a rohadt tőkés! Az észosztó, amerikai szuper Muszkli Miska ügynök 
viszont fokozatosan ráébred arra, hogy ha a film végén futni engedi a bűnüldöző bűnözőket, akkor abban egy újabb 
film ígérete is benne van a néző számára, tehát mindenki megnyugodhat: lesz hatodik része is a Halálos iramban 
filmeknek, akkor majd elkapunk titeket (vagy nem)! A néző ebben persze megnyugszik, és eszébe sem jut olyan 
hülye kérdéseket feltenni, mint hogy az egy szál ruhában menekülő üldözöttek honnan és miből tudnak folyamatosan előteremteni annyi pénzt és szupertechnikát, amivel őt (a nézőt) el lehet kápráztatni az akciók során. Ilyet fel se szabad tenni, mert egy mesében, – legyen bár „felnőtt mese” ami kell, az mindig rendelkezésre áll. 
Cinikus megjegyzéseim után kénytelen vagyok rátérni azokra a pozitívumokra, amelyek miatt mégis képes 
kasszasikert csinálni a westernfilmeknek ez a 21. századi mutációja.

Aki ilyen filmekre beül, mindenekelőtt az érzéki hatásokra van kihegyezve: a látványra és a hangra. Mi tagadás, a 
látvány olyan fantasztikus, (operatőr Stephen F. Windon), hogy a film végére ki is kellett írni: nehogy valaki 
megpróbálja felkészületlenül utánozni a hónapokon át mérnöki pontossággal megtervezett, életveszélyes 
akcióelemeket! Justin Lin rendező/producer és stábja már a fogolyszöktetés pillanataiban jelzi: lesz itt látnivaló, amit 
aztán a vonatos autórablás fantasztikus képsoraival, vagy a riói üldözés itt el nem árulható ötleteivel fokozni is tud. 
De még az olyan látszólag egyszerű jelenet, mint a két izomkolosszus fizikai párharca is csak sérülésekkel járó, sok 
napos felkészülés és forgatás után sikeredhetett ennyire hatásossá. Operatőrök, vágók, kaszkadőrök és 
trükkmesterek hada dolgozott a sikerért. Ami a hangot illeti, Brian Tyler zenéje figyelemre méltóan jól hozza mind az 
aláfestő hangulatokat, mind azt a fekete zenére épülő stílusvilágot, ami hőseinkre jellemző. A párbeszédek kellően 
nyeglék és humorosak, a magyar szinkron pedig nagyon jól teljesített (Galambos Péter, Rajkai Zoltán, Schneider 
Zoltán, Szávai Viktória, Pálfi Katalin és mások kölcsönzik a hangjukat).

Színészi alakítás dolgában az ilyen filmekkel szemben mások az elvárások, mint a művészfilmeknél. Itt karakterek 
vannak, akikből a rendező válogat aszerint, hogy szépnek, vagy izmosnak, vagy lazának stb. kell lenni. A fizikai 
állapot itt fontosabb, mint az átsuhanó gondolatok árnyalatszerű ábrázolása, e tekintetben Vin Diesel vagy Paul 
Walker üdítő kivételek, Joaquim de Almeida jó színész, de pl. Dwayne „The Rock” Johnson még nem. És miért éppen 
ennek a filmnek ne lenne magyar vonatkozása: az erdélyi magyar gyökerű, ám madridi születésű Elsa Pataky egy 
bájosan elszánt rendőrnőt alakit szerepe szerint.

Mindent egybevetve, aki jegyet vált erre a mozira, nem fog csalódni. Szép nők, feltuningolt autócsudák, 
szertefröcskölő roncsok, nagy pirotechnika, orbitális ütésváltások, – a maga műfaján belül tisztességesen 
megcsinált, modern meséről van szó, amit fáradt aggyal is végig lehet izgulni, élvezni. Belegondolni persze nem 
szabad, – de arra talán jegyet se vennének manapság annyian…