Szokás hivatkozni Shakespeare meglátására: minden, ami nagyszerű, az őrület és a rendszer közötti térben, azok határán születik.
Ha jókor, jó helyen és méltán használjuk ezt a mércét, akkor helyben vagyunk a „Házassági történet” című (a Netflix-en futó) filmnél. Egy ponton túl már nem (sokat) számít, hogy hány Oscar-díjat nyer valaki-valami. Az sem lényeges, hogy 10 pontos érdemjegyét hányan osztják (én igen).
Vizet hozni a Holdról – tartja egy jávai mondás. Majdnem erről van szó. Válásról, kettős vereség értékű válasz(tás)ról, felelős férfi és nő korrekt kihátrálását megmérgező cápák bajvívásáról; a kudarc stációiról és végső kihatásáról szól a film; spontán erővel, megrendítő dialógusokkal, tiszta képekkel, önéletrajzi hitelességgel. Átélte, megszenvedte, végig csinálta, aki alkotta. Drámája túlmutat a filmen és a művészeten, elevenbe vág: akár voltunk már házastársból válótárs, akár nem.
Noah Baumbach filmje műfajilag „vígdráma” (van ilyen?), főszereplői Scarlett Johansson, Adam Driver, Laura Dern, Alan Alda, Ray Liotta. Százharminchat percig pereg, sőt talán a görög sorstragédiák módjára hömpölyög előttünk a dráma. Bevonzza, székhez szegezi a nézőt; elképzelhetetlennek tartanám, hogy pattogatott kukoricás zacskót zörgetve, hangtalan képpel a kézben a mobilra pislogva „szórakozik” közben a néző. Kivételes tárgyilagossággal elemez ugyanis a rendező több pozíciót: érvet, érzést, szándékot, érdeket és dilemmát a nej, a férj, sőt a kisfiuk szemszögéből.
Mestermunka, jogi szakszóval kontradiktórius a mű; ellentmondásra, ellenpontozásokra épül. Mindenkinek megvan a maga igaza, mégis kiüresedés, frusztrált útvesztés a vég(e). Kulcspéldát mondok: látjuk a házasság széthullását, de azt is, hogy maradt szeretet, kötőerő a felekben, csak azt Jolly Jokerként használni már lehetetlen. A se veled, se nélküled patthelyzetéből az ügyvédi praktika és taktika az ellenségeskedés örvényébe húzza le ezt a két remek embert; kiszolgáltatottságuk kétségbeejtő.
Bravúrja a filmnek, hogy látnivaló: legbelül ők, a válófelek, de a nézők is érzik: nem tűnt el minden csodás, mély emóció belőlük, köztük; csakhogy a maradványelv, a visszaszivárgás, a GPS-eknél hiba után ajánlott újratervezés már több bajjal, régi és új sérelemmel járna, mint a „Vége” főcím. Rutinos exek: mi aztán tudjuk, értjük ezt.
Ügyvédként sem foglalkoztam válóperes ügyekkel. Bornírt viccek tömegét lehetne – de nem illenék itt most – elsütni a válóperi praxisról. (Majdnem olyan lukratív, nyerő tipp ez, mint „büntetőzni”. Igaz: vannak hiénák és mediátor jótét lelkek is.)
Az angolszász joggyakorlatot behatóan nem ismerem. Mégis, érezhetően a film azt korrektül képezi le. Szuggesztív erővel mutatja be a mozi az eszkalálódó jog(ász)i küzdelmet két szerencsétlen ember feje fölött, egyben a közös gyermek kontójára, a jövőjére kihatással. Igazságot keresni, szolgáltatni és osztani maga a rendező sem tud, nyilván nem akar. Ez a mű nem „családbarát” propaganda a házasság mellett; igaz, annak ellentéte sem. „Csak” keserű intő jel, képi eposz a boldogságból a boldogtalanságba vezető út kínjairól, fiatal művészpár rossz mondatairól és téves húzásairól, a szenvedő sodródásról, és más tanulni valókról és a tanulságokról. Nem lehet egy mondattal elintézni, mégis így teszek, mert ez lehet morális imperatívusz: Csak ne ártani!
Erre való és jó Baumbach optikája.
(A képeken látható színészek: Scarlett Johansson, Adam Driver, és a Henry nevű kisfiút alakító gyermekszínész, Azhy Robertson.)
(Összefoglaló ízelítő a filmből; tessék kattintani!)