Pályáját áttekintve legyünk óvatosak, véletlenül se beszéljünk róla múlt időben. Nemcsak azért, mert fizikai valójában is itt van közöttünk, hanem azért sem, mert ez az életpálya változatlanul tart: 90 éve ellenére Kissinger ma is tanácsadó céget irányít, könyveket ír, és boldog az, akinek előadás-meghívását elfogadja, aki interjút kaphat tőle. Továbbra is szívesen látott vendég akár Londonban, akár Moszkvában.
Kivételessége már abban is megnyilvánul, hogy az Egyesült Államok történetében alighanem ő az első bevándorolt, egyben az első zsidó származású ember, aki ilyen magas állami pozícióba jutott: a Nemzetbiztonsági Tanács irányítója, majd (új) hazájának külügyminisztere lett. „Főnökei” – Richard Nixon, azután Gerald Ford elnök – egyetlen lépést sem tettek nélküle, legalábbis a külpolitikában biztosan nem. Méghozzá egy olyan időszakban, amikor Amerika számára a külpolitika dominánssá vált, amikor az Egyesült Államok létét a függetlenségi háború óta első ízben fenyegette komolyan külső veszély. A 70-es évek elején atyja, kigondolója, előkészítője lett az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság addig elképzelhetetlennek tűnt közeledésének, Nixon és Mao Cetung történelmi találkozójának.
De természetesen nem azért, mintha rokonszenvezett volna a kínai vagy bármely másfajta kommunizmussal. Ellenkezőleg. Azért tette ezt, mert felismerte, hogy az akkorra már élesen szovjetellenéssé vált Kínával de facto szövetségben nyomás alá tudja helyezni, gyengíteni képes az Egyesült Államokat fenyegető Szovjetuniót. Ugyanez a pragmatikus helyzetfelismerés – az Egyesült Államok érdekeinek előítélet-mentes, de tényleges védelme – vezette akkor is, amikor alig néhány évvel később gyakorlatilag az úgynevezett détente-nak, az amerikai–szovjet közeledésnek, hadászati fegyverzetkorlátozási szerződések egész sorának, Gerald Ford és Leonyid Brezsnyev találkozójának lett a kezdeményezője és előkészítője. Ha valamit gyűlölt, az a kommunizmus volt, mindamellett ő tárgyalta végig az Egyesült Államok békekötését a kommunista Vietnammal, noha nyilván tisztában volt vele, hogy ennek eredményeképpen a kommunista uralom egész Vietnamra kiterjed majd. Számos katonai, de főként belpolitikai ok következtében azonban az Egyesült Államok nem folytathatta ezt a háborút és – ellentétben az amerikai elit számottevő részével – Kissinger megértette ezt.
A Nobel-békedíjat éppen ezért ítélték neki oda. Ő segített tető alá hozni a békét két – mint addig hitték: kibékíthetetlen – ellenség, Izrael és Egyiptom között. De megint csak: Kissinger minden volt, csak nem békegalamb. Amikor úgy találta, hogy az Egyesült Államok érdeke (vagy amit ő annak tartott) azt kívánja, hogy még egy baloldali rendszer, egy második Kuba ne jöhessen létre a nyugati féltekén, habozás nélkül segített a Pinochet-féle chilei katonai juntának megdönteni az Allende-rendszert, akár azon az áron is, hogy egy kegyetlen, fasisztoid diktatúra jöjjön létre a helyén.
Henry Kissinger persze számos más dologról is nevezetes. A többi között máig is erősen érezhető német akcentusáról, a baseball és az európai futball iránti rajongásáról, arról, hogy már alaposan túl élete delén egy magánál jóval fiatalabb és jóval magasabb hölgyet választott élete második párjául és – nem utolsósorban –, hogy (de természetesen csak a korabeli magyar rádiókabarében) ő a kis Singer Krahácsról.