Vágjunk a közepébe!
A francia szerző úgy mutatja be 20. századi diktátorok – mások mellett Mussolini, Sztálin, Salazar, Mao, Ceauşescu, Hitler – nőügyeit, hogy félreérthetetlenné teszi: a hatalom megszerzésének útján mind felismerték, csak akkor jutnak el a csúcsra, ha sikerül megnyerniük és saját céljaikra felhasználniuk a nőket. De asszonyaiknak egy lett a sorsuk: párjuk oldalán belekóstoltak ugyan a hatalomba, ám cserébe megcsalták, megalázták és kihasználták őket. Megerősítve azt, hogy ami érvényes volt egykor Julius Caesarra, Marcus Antoniusra és Kleopátrára, nem kevésbé igaz a jelenkorra: a szexualitás a hatalom egyik mozgatórugója – oda, vissza. A nők – ha tehetik – a háttérből, máskor nyílt színen irányítják, irányítanák társukat a hatalomban is, akár a közös bukásig vagy a sírig. De a diktátoroknak sem csak teljhatalmuk megszerzéséhez van szükségük női rajongókra: bár egyáltalán nem biztos, hogy mindig azokra, akik segítették őket útjukon a hatalomhoz…
Sztálin második feleségéről, Nagyezsda Allilujeváról például maradt egy megszakadt fénykép az utókorra. Férje, Joszif Sztálin ugyanis egy veszekedés után magából kikelve széjjeltépte a fotót, amelyet később egyik hű embere titokban ragasztott össze. Nagyezsda Allilujevát nem sokkal később halva találták. Állítólag Sztálin gyilkoltatta meg. Pontosabbat azóta sem sikerült kideríteni az asszony halálának körülményeiről.
A francia szerzőnőtől viszont megtudhatja a kedves olvasó, hogy „ha a nők egy grúz Casanovára számítanak, csalódniuk kell, amint jobban megismerik. Sztálint kisebbségi érzések gyötrik származása, külseje, személyisége miatt. Sebhelyeit hintőporral leplezi, később hivatalos fotóit is retusáltatja. Szégyenlős, nem szívesen mutatkozik ruhátlanul, még a hagyományos orosz fürdőben, a banjában sem. A Kremlben történt, hogy egy vizsgálat során annyira szégyellte lábujjait (két ujja össze volt nőve), hogy még az arcát is eltakarta. Fiatalkori sérülésből adódóan sutakarjával nem tud összebújva táncolni a nőkkel. ,Még egy nő derekát sem tudom rendesen átkarolni.’ Mindezek ellenére sikeres a nőknél, s ha úgy tartja kedve, elvtársait is felszarvazza… Kaganovics tizenhat éves lányát is ő ejtette teherbe”.
Persze Nagyezsdát is. Idézzük újra a könyvet, mert máig ható történelmet olvashatunk…
„1921-ben, alig öt hónappal esküvőjük után, talán erőszak, talán közös akarat eredményeként megszületik első gyermekük, Vaszilij. A szülés után nem sokkal Sztálin beajánlja feleségét Leninhez titkárnőnek. Nyilván taktikai megfontolásból, hisz jól tudja, az alapító elvtárs sem örök életű. Nágya, belső információkhoz jutva, fontos szerepet játszhat az utódlásban… Az új titkárnő hamarosan tényleg olyan információ birtokába jut, amely döntően befolyásolhatja férje karrierjét. Az agyvérzésen túlesett,félig béna Lenin egy halála után felbontandó levelet diktál a titkárnőnek. A levél címzettjei a kommunista párt közelgő kongresszusának résztvevői. Lenin a levélben Sztálin eltávolítását szorgalmazza. Kifejti, hogy Sztálin túlságosan durva, pártjához nem lojális és igazságtalan. A politikai végrendelet felolvasásával egy időben Sztálinra nyilvános el marasztalás vár. És Lenin akarata megfellebbezhetetlen. Nágya nem tudja, mi tévő legyen. Bolsevik elveihez akkor marad hű, ha Lenin titkát megőrzi, feleségként azonban kötelessége férjét értesíteni. A kommunista párt vezetésének ügye felülmúlja erejét. A korabeli orosz történelem két legbefolyásosabb figurája között vívódik. Végül Lenint árulja el, így Sztálin egérutat nyer. Mielőtt a politbüro össztüzébe kerülne, Sztálin bocsánatot kér Lenintől. A nyilvános elmarasztalásra nem kerül sor.”
Amit egyébként azóta lányuk, Szvetlana Allilujeva is igazolt – aki a világ megdöbbenésére 1967-ben Amerikába disszidált a Szovjetunióból, és 2011-ben halt meg sikeres íróként. Még 1983-ban a The Chicago Tribune-nak nyilatkozva jelentette ki: „Apám árnyéka mindig itt lebeg felettem, bármit tegyek is”.
Elég néhány mondat Ducret tollából, hogy megtudjuk, mit jelentett Adolf Hitler számára a nő, mit a hatalom, és mit a kettő együtt. Még amikor úton volt a hatalom felé, „megtanulta, hogyan csavarja el a nők fejét. Csak egy kis vágyakozással vegyített romantika és a bódult 16 éves csitri máris az első csókról álmodozik”. Ez a történet egy Maria (Mitzi) Reiter nevű lányról szól, de nem csak róla. Amikor nem sokkal később felbukkan az életében a történelemkönyvekbe is beiratkozott Eva Braun, már az a legfontosabb számára, „hogyan legyen belőle mielőbb a Harmadik Birodalom kancellárja. Ennek elérésében semmilyen eszköztől nem riad vissza, a lány pedig inkább nyűg neki, miközben hemzsegnek körülötte a színésznők, társasági finom hölgyek.” Eva, a „tündéri kis kanári” mégis győzött, és elérte, hogy Hitler mindenki által ismert társa legyen. A végső pillanatig, 1945-ig…
Amikor – írja Ducret – „már a berlini bunker mélyén is hallani a szovjet gépfegyverropogást, a légitámadások mindennaposak, nyugatról, keletről, mindenünnen, a bunkerlakók kialvatlanok, a bezártság kikezdi testüket-lelküket”, – a nő mégis elégedett. Akkor írja nővérének: „Én mégis nagyon boldog vagyok, főleg azért, mert ebben a nagy pillanatban is mellette lehetek”. Az újsütetű Hitlerné csak éppen azt nem tudta, hogy – s idézzük megint az írónőt – „a szomszédos bunkerhelyiségben egy másik nő is arra készült, hogy kövesse Führerét a halálba”. Magda, a szerető: Göbbels hitvese…
Hitler és Eva Braun házassága pedig a romokban heverő Berlinben a maga módján kísérteties ismétlődése a történelemnek: annak, hogy anno az őrült Nero császár is hetárák gyűrűjében bámulta az általa felgyújtott Rómát…
Ami pedig Mao Ce-tungot illeti, Ducret könyvéből megtudhatjuk, hogy kezdő szeretőinek először orvosánál kellett jelentkezniük, hogy az felkészítse őket a szerepükre. Mao ágyasai – írja – „szinte kizárólag szegény családból való parasztlányok, akik mindent a kommunista pártnak köszönhetnek, így Maora messiásként tekintenek. Néhány óra az elnök ágyában egy egyszerű lány számára életre szóló, magasztos élmény volt.” Li Su-mengnek is. Vagy ahogyan a lányba akkor bolondulásig szerelmes Mao, a későbbi férj elnevezte – Csiang Csingnek, a Kék Folyónak.
Ma tudjuk: a Mao ágyában is sikeres kis vidéki színésznő minden idők egyik legismertebb politikai világsztárja lett. Semmilyen eszköztől sem riadt vissza, lépésről lépésre csikart ki magának mind nagyobb szerepet Mao Ce-tung mellett, majd a Kínai Népköztársaság hatalmi hierarchiájában. 1966-ban pedig már a szó legkegyetlenebb értemében – Mao mellett és nevében – élet és halál korlátlan uraként gyakorolta a tényleges hatalmat a Föld legnépesebb birodalmában. S tette mindezt az ötezer éves kultúrájú ország – gyalázatosan – éppen „kulturális forradalomnak” nevezett korszakban. Sőt, Mao egy 1976-ban, halála évében írt versében még hivatalos utódjának is beajánlotta a nála több, mint 20 évvel fiatalabb, akkor 62 esztendős asszonyt. „Rosszul bántak veled, ma két külön világban élünk. Mindenki legyen meg békességben. Az elmúlt tíz év harcaiban próbáltam elérni a forradalom csúcsát, de nem sikerült. Te még elérheted azt a csúcsot” – szólt a félreérthetetlen üzenet. De hiába. Mao távoztával, a korábban újra és újra megszégyenített Teng Hsziao-pingnek a Kínai Kommunista Párton belüli sorsfordító gőzelmével Csiang Csing számára is bekövetkezett a drámai katarzis. 1981-ben puccskísérlettel vádolták, bíróság elé állították, halálra majd kegyelemből házi őrizetre ítélték. Tragikaként távozott a színről: 1991-ben öngyilkos lett…
A 20 század eseményainek ismeretében aligha vitatná bárki, miért fordított megkülönböztetett figyelmet könyvében Ducret, – s az olvasó figyelmének felkeltése szándékával e recenzió szerzője is – éppen Sztálinra és Hitlerre. Hiszen mind a ketten jó néhány még élő és már halott nemzedék keserű sorsáért, múltjáért és jelenéért felelősek, ahová elért a hatalmuk. És messzire ért…
Mindez épp így áll Mao Ce-tungra is. De amikor róla van sző, hozzá kell tenni: az általa megalapozott – igaz, az utóbbi évtizedekben hihetetlen mértékben megújult – Kína a 21. század regényének is meghatározó szereplője. Vagyis immár a jövő egyik formálója is – ahogyan manapság fogalmazzuk, globális méretekben.
Az meg e sorok írója által talán megengedhető szubjektív kiegészítés, hogy mindehhez hozzátegye: éppen azokban az években adatott meg számomra, hogy az MTI tudósítójaként Pekingben dolgozzam. És személy szerint éppen Csiang Csing megjegyezte a nevemet, amikor 1967-ben, az akkor 73 éves Maót, megroggyant állapotában, egy gyűlésen, a Mennyei Béke Kapujának (Tienanmen) terén teleobjektívval lefotóztam, nem éppen előnyös pózban, s ez a kép bejárta a világsajtót. Alig pár héttel később pedig nem titkoltan tudtomra adták: maga Csiang Csing tiltott ki Kínából. Máig sem tudom eldönteni, ne legyek-e hálás neki érte: hiszen döntésének köszönhetjük, hogy éppen 45 éve, a kiutasításkor nyolcadik hónapban lévő feleségemnek nem az általa parancsnokolt vörös gárdista siserehad garázdálkodásától szenvedő Pekingben kellett megszülnie Kati lányunkat…
A párizsi L’Express azzal bocsátott útra a könyv eredeti, francia nyelvű kiadását, hogy „Diana Ducret nem ítélkezik, hanem tükröt állít, hogy bemutassa a rajongók, szeretők és feleségek felelősségét a történelem legsötétebb pillanataiban”.
Sikerült neki! Pedig a líbiai diktátor, Kadhafi híres-hírhedt amazon testőrségét fel sem sorakoztatta…
