Az „átkos” a saját kocsmát, a saját részeget szerette, vendéglátó-ipari vállalatok alakultak, a feljelentők már az illetékes tanácsnak írhatták meg, hogy osztályidegen elemek esténként hangoskodnak, aztán hazafelé botorkálva, összehugyozzák a házak falát.

Az ifjúkor a lányokkal, a könyvekkel érkezett. A legyek a Kehelyben szarták le Ferenc József képét, a kocsmába kellett visszamenni a matrózban felejtett késéért. A kocsmahősök: Švejk és Fülig Jimmy még a randevúkra is elkísértek, andalgás közben pedig lehetett mesélni, hogy John Steinbeck szerint (Kék öböl) a legfinomabb koktél a söntés vödörében keveredő mosogatóvíz és italmaradék.

Mai kocsmám a szomszédom, szinte az, ami a görögöknek az agóra. Kopott, kicsi, de a miénk. Szabad emberek gyülekeznek itt, véleményt mondanak, csörömpölnek, egymással perlekednek vagy összeborulnak, az életet jelzik a napi munkában megfáradt, a számítógépezéstől, a tévézéstől eltunyult környékbelieknek. Kaputól ajtóig talán30 métera távolság, nyaranta a nyitott ablakon át hallhatom a történéseket, amikor a háztartásban elromlik valami, a kocsmában találok mestert, ha pedig valaki költözik, esetleg új bútort vásárol, nem kell messzire mennie hórukkos segítségért.

Olykor azzal áltatom magam, hogy Feri kocsmáros hátán becipeltetem magamat a nagybetűs irodalomba. Orvosok rémálma a mi kapcsolatunk, de szerencsére doktor urak errefelé ritkán járnak, nagy bajban mentőápoló, egyébként festő-mázoló, postás, nyugdíjas a törzsvendég, előttük nem kell rejtőzködnünk. Közös bajunk az, hogy a feleségem finom édességeket készít. Az asszony kis településről jött a Nagypestre, ott a plébánost, a polgármestert és a kocsmárost illett megbecsülni. Ha tehát sütemény, vargabéles vagy tiramisu készül, abból Feri kocsmárosnak is jár a kóstoló. Feri kocsmáros cukros, de szereti az édességet. Amit kap, megeszi, és ahogy illik, viszonozza a szívességet. Nyáron sör, hidegebb időben valami erősebb, nem utasíthatom vissza, csak azért, mert alkoholt nem szerető gyógyszert szedek. Így kedveljük, pusztítjuk egymást, mert, ebben nagyon egyetértünk, a kocsma nem kórterem.

Lévai Katalin nem ismerheti a mi törzshelyünket. Új regénye talán ezért az emberi kapcsolatok jajkiáltása. A kommunikációs köldökzsinór szakadása, a múltat a jelennel összekötő híd összeomlása. A szerelmek, a viszonyok, a csalódások újraértelmezése. A generációk jelképek: itt a polgári lét, csipke, porcelán, és néma zongora a sarokban, ott romkocsma, futó vendégek, olykor kábítószer. Itt bejelentik, ha elfogy a kosztpénz, ott kiírják: hitel alma.

Egy kis-nagylány beszél, egyes szám első személyben a családjáról, a hagyományokról, a közhelyszerű intelmekről, arról, hogy mozog a szád, hangokat adsz ki, és a szavak, a mondatok úgy szállnak el a levegőben, mint a liszt a konyhában a karácsonyi sütemény készítésekor. Érezhetőek, de nem értelmezhetők.

A romkocsma ebben a könyvben a menedékhely.

A turisták szórakozóhelyként látogatják, a főváros belsejében szinte minden utcában lapul egy-kettő, egykori zsidólakások, vakolatlan szobákkal, összefirkált falakkal, extrém bútorokkal, aki benéz, még az ürességbe is beleképzel valami érdekeset. Műemlékvédelemről szó sincs, a történelmi ismeretek sem itt bővülnek, lazulás van, és az egészben az a legjobb, hogy aki itt van, az nincs ott. A krónikás csitri a nagykuffer tartalmát keresi, az élet titkát, nagyanyja, édesanyja titkát, az elhallgatott igazságokat. Kemény cukorka, hiába szeretne, nem tud a családi teában feloldódni. A romkocsma otthonpótló, itt akkor is lehet vakaródzni, ha semmi nem viszket, ahol a nagy kérdésekre: meddig maradunk, mit iszunk, érthető válaszok érkeznek.

Egy női szerző többnyire érzelmekben gazdag, amikor a fájdalomról ír, az olvasót is hasogatni kezdi valami, amikor a szerelemről, akkor az olvasó megbizsereg. Lévai Katalin maga is ott van a történetben, a közélet után érdeklődő, gyakran falakba ütköző unoka, az értelmiségi terhet cipelő, a nagycsoport építésbe belefáradó anya, illetve a világot olykor elborzadva szemlélő, a hagyományait kincsként őrző, de gazdagságával mit sem érő nagymama is ő. Furcsa, fájdalmas a meghasonulás, íróhoz méltó az ábrázolás, (ellenzéki) politikushoz illő a befejezés. A szerző nemcsak családja szentháromsága, hanem félmillió honfitársa nevében húzza le a rolót: záróra!

A kritikus férfi: nem sír, olvas. Két istenség vitatkozik az emberi lélek fölött, talán a kocsma szerepéről. Közösségteremtő legyen, esetleg búvóhely? A férfi kritikus tanácstalan, széttárja a karját, aztán válaszként elmegy a saját, családszomorító, a koccintás, a potyázás hagyományát megtartó helyére, ott teszi a magyar ember évezredes dolgát, bánatot és kötelességet feled: iszik.

Lévai Katalin: Romkocsma, Kossuth Kiadó, 2015