(Írta: Somfai Péter) „Egy szamár is jobb képeket tud maszatolni a farkával!” – ordította Hruscsov 1962-ben a Manézs avantgárd kiállításán, majd kirohant a Manézsból. Az igazgatót nem váltották le.  (A nyitó képhez: Hruscsov 1962-ben a Manézsban.)

Elegendő volt a szalonfasiszta képviselőnőnek kirohannia a világ idei legjobb fotóit bemutató kiállítás egyetlen képsorozata ellen, a mélymagyar kulturális miniszter máris összecsapta a bokáját és ugyanazzal a lendülettel kirúgta állásából az ország legnagyobb múzeuma élére alighogy kinevezett korábbi pártkatonából lett főigazgatót.

Erről az egész őrületről egy 1962-i szovjet történet jut eszembe. Hruscsov (—> Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet kommunista politikus, Sztálin halála után, 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára, 1958–64 között pedig a minisztertanács elnöke — a szerk. megj.), az akkori pártfőtitkár, aki 1956-ban egy emlékezetes, négyórás beszédben lerombolta a sztálinizmus mítoszát, meghirdette a politikai enyhülés programját. Az akkori keményvonalas szovjet világban szinte forradalmi lépésnek számított, hogy a párt elengedte a művészeti területek szigorú ellenőrzését is.

Már nem volt kötelező olyan képeket, szobrokat „gyártani”, amelyek a szocialista realizmus szülöttei voltak. Viszonylagos szabadságot engedett az addig kemény kézzel felügyelt kultúrának, aminek első, nagy seregszemléje az 1962 decemberében megnyitott avantgárd kiállítás volt.

Maga a párt főtitkára is ellátogatott a megnyitóra, de az ott látottakon eldurrant az „agya”. A galériában kiállított műveket egyszerűen „kutyaszarnak” nevezte, kopasz feje majdnem lila lett a dühtől, úgy kiabált a rendezőkkel. „Egy szamár is jobb képeket tud maszatolni a farkával!” – ordította, majd amikor meglátta Ernszt Nyeizvésztnij szobrász alkotásait, végképp kiakadt. „Degenerált művészet!” – mondta, és kirohant a kiállításról.

Az ügy a Manézs-affér néven vonult be a művészettörténelembe. Egy hét múlva a Pravda cikkezett a „művészeti puritanizmus” szükségességéért kiáltva, de talán nem volt eléggé hangos, mert a kiállítást nem zárták be. A Manézs igazgatóját nem bocsátották el. A művészeket sem érte további atrocitás. A hátralevő időben a látogatók hosszú sorokban álltak, hogy azt a sok „kutyaszart” maguk is láthassák. Pár évvel később, leváltása után egy interjúban Hruscsov megkövette a „kutyaszar” alkotóit. „Bunkó voltam” – nyilatkozta. (Életében nem először és nem is utoljára – a szerk. megj.)

Halála, 1971 után a veje a festőművész Neizvésznijt kérte meg, készítse el Hruscsov síremlékét. Akik jártak már a moszkvai Novogyevicsi temetőben rendszerint elzarándokolnak ehhez az emlékhez. Nem azért, hogy a kegyeletüket róják le a volt pártvezető emléke előtt. A szobrász a fekete-fehér márványlapok közé illesztett aranyszínű szoborfejjel fejezte ki: elismeri Hruscsov érdemeit és gyengeségeit. De megbocsátott neki, mert a képeket nem égették el, a szobrokat nem törték össze, noha akkoriban a párt első embere akár ezt is megtehette volna.

Aki egy kicsit is ismeri Kelet-Európa huszadik századi viharos éveinek kultúrapolitikai kacskaringóit, az ilyesmin biztosan nem lepődik meg. Legfeljebb csak azon, hogy a következő évszázad közepéhez közeledve, Magyarországon ismét a középkorra hajazó ízlésdiktatúrával találja szembe magát az ember.

A nemzetiszocializmus által 1933-ban értéktelennek, veszélyesnek ítélt műveket Berlinben nyilvánosan elégették a nácik. A tűz martalékává lettek Erich Kästner, Bertold Brecht, Karl Marx, Thomas Mann, Sigmund Freud, Albert Einstein művei. Nyolcvanhét évvel később a magyar nemzeti radikális párt szalonfasiszta képviselőnője nyilvánosan bedarál egy meséskönyvet, mert abban neki nem tetszően a másságról szóló történet van. A minap (2023-ban!) feláll az ország házában és követeli, hogy a „gyermekvédelem” szellemében cenzúrázzák a kulturális alkotásokat…

Hova tovább? Mi következhet még?