Aztán amikor mindenki magához tér, múlik a bénultság, élet költözik a tenyerekbe, de csak kevesen hiszik, hogy a tetszés a megszokott módon kifejezhető. Olyan ez, mintha villamossal fejelnénk össze, tapogatjuk magunkat, nem tudjuk, minek örüljünk jobban, annak-e, hogy élünk, vagy annak-e, hogy ilyesmit átélhettünk. Az élmény rendhagyó, az egy kicsit unortodox, újszerű, máshoz nem hasonlítható. Talán lehetne jobb, kevésbé lejáratódott jelzőt találni a Belvárosi Színház „A hullaégető” című darabjának méltatásakor, de felesleges az időt lényegtelen dolgokra pazarolni. Már maga a színre vitel rendezői sziporka, Pelsőczy Réka macskát mozgat bábosokkal, arcokat takar maszkokkal, tárgyakat érzékeltet hangokkal, káoszt teremt, hogy a maga rendjét felépíthesse benne.

A kritikus mondjon véleményt, ne panaszkodjék! Nehéz szakma ez, látni, átélni valamit, aztán az érzéseket formába ölteni, másokkal megosztani. Ez a dolgok normális rendje, de egy nem normális történet, nem normális bemutatásához idő kell. Az pedig nincs. Kavarognak az élmények, nem tudnak leülepedni, pedig kellene egy kis megnyugvás. A történet, mint tüske a köröm alatt, belénk fúródik, a seb sajog, most nagyon, később talán másként, és ezért kellene a pihentető csend, hogy nemcsak a darabot, hanem a történelmet, az életet is újra gondolhassuk.

Kezdhetnénk a szövegkönyv alapját szolgáló regénnyel. Ladislav Fuks írta, Zádor Margit fordította Gálvölgyi Judit alkalmazta színpadra. Fuks Prágában született, ott is halt meg, élete 1923-tól 1994. tartott. Száraz adatok lennének ezek, ha a számok nem ölelnék körbe a nagy német birodalmat, a fasizmust, Csehszlovákia lerohanását, az emberi értelem száműzését. Fuks a maga koráról, a hazájáról ír, mégis manapság, Budapest belvárosában a néző önkéntelenül is megmarkolja széke karfáját, félelmében belekapaszkodik, mert azt hiheti, hogy érte is jöhet valaki.

A regényből az 1960-as években film készült, akkor nyilván azt mondhatták az alkotók, hogy a rasszizmus, a kirekesztés végérvényesen a múlté, a krematóriumi munkásból gázkamra-tervezővé lett Kopfrkingl soha többé nem bukkan fel, nem használ más nevet, nem ölt új arcot, de félő, hogy tévedtünk. A demagógia a reneszánszát éli, az uszítás a kormánypropaganda része. Igaz, ma még nincs fizikai megsemmisítés, de a kerítés már áll, a nemkívánatosok lágerben, és senki sem tagadta, hogy a mai hatalom egyik leghűségesebb, legértékesebb kiszolgálója is gázszerelőként kezdte.

A színház máskor hagyomány, márvány, üveg, színpad, nézőtér, most csak egyszerűen Gálvölgyi János. A Ki mit tud? egykori parodistája, a Rádiókabaré, a különböző tévés sorozatok, a többi között a (a nemrég megszüntetett) Heti Hetes állandó szereplője, mellesleg színész, a Thália, a Madách Színház habkönnyű darabjainak sikerfelelőse, a néhai Bajor Imre és a drága Hernádi Judit kedvelt játszótársa, geggyáros, humorszállító. Ismertük a filmbéli Csinibaba házmestereként, a tévében Rózsa Gyuri vízhordójaként, amikor láttuk, régen elveszett jókedvünk is visszatért. Olykor beszélt arról, egyszer majd kilép a megszokott skatulyából, és udvari bolondból átváltozik uralkodóvá.

Most jött el az ideje. A köznyelv gyakran emleget színészkirályokat, de inkább a hosszú pályaív, mintsem a teljesítmény koronája a rang. Gálvölgyit is megilletné, de ő aligha fogadná el. Gálvölgyi polgár, manapság vállaltan civil, nem szolga, de nem is uralkodó. Ő a játszó ember, rengeteg ötlettel, színnel, szakmai alázattal, és most már tudjuk – drámaisággal. Igazából ezért nehéz „A hullaégető” többi szereplőjének a dolga, mert nemcsak a maszk, hanem a nagy ember árnyéka is takarja őket. Vélhetően mégsem lázadnak sorsuk ellen: közös deszkák, egy légtér Gálvölgyivel, ez nemcsak munka, hanem megtiszteltetés is. Mindenesetre Schruff Milán pökhendi germánsága, Újvári Janka szelíd felesége emlékezetessé teszi az együttlétet. Ők, és a többiek szemünk láttára válnak a múlt foglyaivá, és tudjuk, ha nem vigyázunk, mi következünk…

* * *

Ladislav Fuks: A hullaégető. Zádor Margit fordításából színpadra alkalmazta: Gálvölgyi Judit.

Játsszák: Gálvölgyi János: Kopfrkingl; Schruff Milán: Willi; Szúkenyik Tamás: Dr. Bettelheim, magas rangú; Ujvári Janka: Lakmé; Ragán Edit: Konzumnő, macskabábos; Gergely Rozália: Zina, lefátyolozott nő a halál szelleme; Bora Levente: Milivoj, Dvořák úr; Dramaturg: Zöldi Gergely.

Látvány: Kálmán Eszter; mozgás: Fejes Kitty; zene: Matisz Flóra Lili; báb: Michac Gábor; maszk: Juristovszky Sosa; bábkonzulens: Tengely Gábor.

Rendező: Pelsőczy Réka; asszisztens: Kis-Kádi Judit. Producer: Orlai Tibor.

A Vaskakas Bábszínház és az Orlai Produkciós Iroda közös produkciója a budapesti Belvárosi Színházban.