Tolnay Klári kétszeres Kossuth-díjas magyar színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1998. október 27-én csatlakozott az égi társulathoz. Hiánya maradt csak, az eleganciája, bölcsessége és a ragyogása mérhetetlen űrt hagyott a színház világában.
Két, stílusos finomsággal szívott cigaretta közt elfér ez az emlék, a vele töltött pillanatok 1990-ből, amikor a hajdanvolt Színházi Élet című lap újraszületése adott lehetőséget a beszélgetésre. Máig emlékezetes a melegség szeretetteli érintése, a találkozás egy igazi sztárral, aki minden volt, csak nem celeb. Pedig akár adhatta volna a sztárallűrös „nagyasszonyt”, hiszen például azt írta 1977-ben az újság: „… Ilyesmi se esett meg már vagy egy évszázada széles e hazában: már mint, hogy kifogják a lovakat a primadonna hintajából! Össze is futott a szokatlan eseményre szombaton késő este sok száz járókelő, sorra nyíltak ki a környező házak ablakai. A Madách Kamaraszínház bejárata előtt ugyanis hamisítatlan békebeli gumirádlis várta Arbuzov „Kései találkozás” című lírai játékának női főszereplőjét. Színipartnere: Mensáros László, a nagy sikerű premierről kitóduló közönség sorfala között ültette fel a konflisra a meghatottságtól síró-nevető színésznőt, majd befogta magát a rúd elé és körbehúzta a kocsit a színház előtti téren. Az „utolsó pesti gavallér” – eredeti-megható meglepetésként – a filmgyárból kölcsönözte ki erre az alkalomra a millennium-korabeli járművet. Zúgott a téren a taps, virágcsokrok repültek Tolnay Klári lábai elé”. (Hétfői hírek 1977. december 12.) És mégis, ő csak Klárika volt, akit mindenki szeretett. Ez a régi Színházi Életben megjelent írásom legyen ma az egypercnyi csendes emlékezés. Címe: Tolnay Klárit faggatjuk Egy régi címlap ürügyén.
Úgy indultam Tolnay Klárihoz, hogy percekkel előtte egy színháztörténésztől azt hallottam: ő az utolsó igazi magyar sztár. Klárika, a maga mosolygós szelídségével készséggel elismerte: ez bizony igaz lehet, bár nyomban hozzátette két, nálánál fiatalabb pályatársnője nevét is, akik igazi egyéniségek, személyiségek, és ha nem is klasszikus értelemben, de sztárok.
– Tudod, évtizedekig tiltva volt a sztárolás. Bűnös dolognak számított, ha valaki kilógott a sorból. Hajdan össze is hívtak bennünket a kultuszminisztériumba, és mi szorongva, egymás kezét fogva hallgattuk végig az ítéletet: vegyük tudomásul, ezentúl mindnyájan színházi dolgozók vagyunk, akik egyenlőek és egyformák. Nincsen szükség káros művészi allűrökre, és a trafikokból tűnjenek el végre a színészfotók! Mi csak dolgozzunk, legyünk a kultúra szerény napszámosai, ma ez a feladat. Aki mégis kidugta a fejét a sorból, annak odasóztak. Generációk nőttek fel úgy, hogy a kiugró egyéni, művészi teljesítményt, a sikert és a dicsőséget gyanús dolognak festették le előttük.
Ebben a pillanatban csöngettek, Klárika kiszól: ki az? Semmi válasz, így hát ajtót nyit. A küszöbön senki, csupán egy szál vörös rózsa fekszik az ajtó előtt. Meghatódottság és némi zavar suhan át a szobán, pedig bizonyára ez már a sok ezredik rózsaszál Tolnay Klári pályáján s életében.
Amikor Tolnay Kláriról először írtak a régi Színházi Életben, még a nevét is kifelejtették.
– Ültem a Vígszínház kispadján a próba szünetében, amikor a szerző rám szólt: mondja, fiam, miért nem cserél harisnyát, hiszen fut rajta a szem? Mire én: tudom, napok óta így van már, de hát nem telik két párra. A következő héten ezt olvastam a lapban: Milliomosok, figyelem! Támogassák a fiatal vígszínházi művésznőt, aki heti két pár selyemharisnyát fogyaszt. Harisnyagyárosok jelentkezését előnyben részesítjük.
– Nem telt el sok idő és a névtelen történet „hőse” címlapfotót kapott.
– Igen, a Francia szobalány után, ami az első igazi főszerepem volt, és mindjárt sikert is hozott. Pedig nehezen indultam el egy vidéki filmforgatásról, amikor Jób Dániel táviratát megkaptam. A sürgönyben az állt, hogy másnap jelentkezzem a színházban, egy szobalányszerep vár. Akkor ez úgy tűnt föl, hogy a sokadik szobalány szerepem lesz, hiszen jóformán kizárólag ilyeneket bíztak rám. Ezek többnyire egy-kétmondatos szerepek voltak.
– Persze, azért másnap csak felugrott Budapestre!
– Nem hagytak békén, így végül eljöttem ugyan, de húzódozva mentem el Jóbhoz, és azt mondtam neki: a szobalányszerepek mellett szeretnék már valami mást is játszani. Igazgatóm erre elém tett egy vaskos paksamétát: előbb olvassa el, azután válaszoljon. Én valósággal felfaltam a könyvet és ugrottam a szerepért.
Az egyszerű kis történet annyi humort, kedvességet rejtett, hogy éreztem, ezt meg tudom csinálni, ez igen! Ez volt életem első igazi nagy szerepe. Fantasztikusan zajlottak a próbák, ám a premier első felvonása után Jób Dániel bejött az öltözőmbe, felrántott a székről, és vagy tíz percig vállamnál fogva rázott, miközben ordított az arcomba. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy miket vágott a fejemhez, de a lényeg az volt, hogy tönkretettem a produkciót, meg a színházát. Ha ilyen rossz leszek, és három előadásnál többet nem fog megérni ez a darab, csődbe vihetem az egész vállalkozást.
– Aztán négy évig ment egyfolytában!
– No, igen. De a második felvonás előtt ott álltam összeroskadva, megszégyenülve, gátlásaimmal. Amikor is az öreg öltöztetőnőm, aki amolyan igazi színházi ember volt, még Gombaszögi Fridát is ő szolgálta ki, rám szólt, hogy igyam ki gyorsan azt a konyakospoharat, amit elém tett. Mint akinek minden mindegy, lenyeltem az italt, aztán fejest ugrottam a második felvonásba. És a csoda megtörtént, feloldódtam, elkezdtem élni és a közönség, amely addig langyosan, kimérten figyelt, egyszerre elkezdett kacagni, beletapsoltak a szövegembe és jöttek, jöttek velem …
– A Francia szobalányban az volt a legnagyobb örömöm, hogy franciául kellett magyarul beszélnem. Ehhez komoly előtanulmányokat folytattam. Vaszary Gábor író felesége, Mompti, francia nő volt, őt hívtam föl és kértem, hogy beszélgessen velem. Naponta találkoztunk a próbaidőszakban és csevegés közben megtanultam azt az akcentust. Így született számos nyelvi tekervény.
– … és persze a siker is!
Tolnay Klári és Mensáros László a „Kései találkozás”-ban.
– Igen, hajdan nagyon szépen, finom eleganciával csinálták a sztárt és ebben élen járt a Színházi Élet, amely szeretettel, humorral fordult a művészvilág felé. Soha nem felejtem el, amikor kezdő színésznő koromban egyetlen mondattal megjósolták, hogy lesz még ez a lány egyszer igazi Kaméliás hölgy is! Pedig akkor egy kis tüdőbajos parasztlány szirupos történetében halódtam csak … Mit tudtam én, ki az a Kaméliás hölgy!? Tudod, a siker, az elismerés nekünk a sírig kell, mert ez az egyetlen mércéje munkánknak!