Geci vagy, mondja a friss olimpiai bajnok a riporternek, és ezen egyszerű mondattól helyreáll a világ rendje. Magyarországon a médiamunkás bárhonnan kitiltható, gúnyolható, mikrofonállványnak, nyelves tollnak becézhető, egy magára valamit is adó újságíró kukában gyűjti a sértéseket, nincs tehát semmi meglepő abban, ha a színpadon, a nevén nevezik.
Egyébként is a hírhedt G-nap óta bizonyos jelzők különös jelentőséggel bírnak, személyekhez ragadnak, mint a pálinkához a mézes, és ha nem szeretjük, akkor is használjuk. Szóval elhangzik a mondat, a bóbiskoló nézők felriadnak, hát persze, hogy van cselekmény, van aktualitás, csak ki kell várni.
„Tagadj tagadj tagadj” – tanácsolja a szerző, Jonathan Maitland. Furcsa cím, a vesszők hiányoznak belőle, nincs felkiáltójele, és a dráma játszódhat a sport világában, az izgalomtól mégsem rágjuk a körmünket. Hiába minden rendezői, díszlettervezői fantázia, egy színpad nem stadion, és a pantomim sem adható el síkfutásként.
A darab a londoni Park Színházban állítólag így is siker, pedig arrafelé a gecinek nincs egyszemélyes tulajdonosa. Jonathan Maitland, egy kis humorral, akár brit Rejtő Jenő is lehetne, de nem az. Édesanyja Palesztinában született, lányokat „pártfogolt”, igazából sehol nem érezte jól magát. Jonathan apapótlékok között egyensúlyoz, felnőve zenész, újságíró (hát persze, hogy tudja, mit jelent kiközösítettnek lenni), profi scrabble-játékos, ismerheti a szavak jelentőségét, feleségével és gyermekeivel Angliában él, könyveket ír, televíziós műsorokat szervez és nyíltan rokonszenvezik kurvákkal, csavargókkal, melegekkel. A konzervatívokat nem szereti, egy korábbi drámája, a Halott juh, végső kenete Margaret Thatcher hatalmának.
Nehéz eldönteni, hogy miért tűnik föl színesebbnek, érdekesebbnek a szerző élete a művénél. A budapesti Hatszín Teátrumban öt színész próbálja értékként továbbítani a közhelyet. Maitland drámájának mondatai bármikor kiolvashatók a Nemzeti Sport című napilapból, igaz, geci nélkül. A szövegkönyv 2026-ra génmanipulációt prognosztizál, de ami akkor megtörténhet, az ma is elképzelhető. A sportolók doppingolnak, a sportolók lebuknak, a sportolók tagadnak. Ez így van, és vélhetően így lesz mindaddig, amíg a bajnokokat pénzzel, hírnévvel jutalmazzák.
Ennyi a történet és a tanulság, aki többet akar, hoppon marad. A darabot igazán három színésznő hitelesíti. Lovas Rozi, Sztarenki Dóra és Ullmann Mónika felkészülten, szemmel láthatóan sportosan hozzák szerepüket. Szorgalmasan látogathatták a konditermet, a színpadon bajnokhoz méltón edzenek, falatnyi ruhájuk alig takar, miért is takarna, a tökéletest láttatni kell. Ullmann Mónit valamikor (nem árulkodunk, hogy mikor) egy gyermekfilm tette ismerté, Lovas Rozit manapság a tévében ritka sorozatok népszerűsítik, Sztarenki Dóra egy Oscar-jelöltségre pályázó mozi alkotóeleme, külön-külön mind klasszis, még a szerepük is testhezálló, de miértekre ők sem tudják a választ.
Miért kell megnézni a darabot, mit kell belőle érteni, mit lehet róla mesélni? A sportszerűség, mondhatnánk, az nagyon fontos. Meg az, hogy a jó elnyerje méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Igen, a sportszerűség diktálja, hogy elmondjuk, két órán át nézzük a versenyt, és nem tudunk senkinek sem szurkolni…
A Hatszín Teátrum bemutatja Jonathan Maitland: „Tagadj tagadj tagadj” című alkotását. Fordította: Zöldi Gergely. Szereplők: Lovas Rozi, Sztarenki Dóra, Ullmann Mónika, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla. Díszlet- jelmeztervező: Ondraschek Péter. Plakát: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa. Rendező: Szabó Máté. Producer: Orlai Tibor. – A színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökséggel létrejött megállapodás alapján kerül színre.