Rossz álmaimban máig előjönnek az éppen harminc évvel ezelőtti németországi élményeim. Éppen egy hatalmas tüntetésre értem Drezdába, amely egyszerre volt hátborzongatón visszataszító, sőt félelmetes. Gyereknácik – 14–16 éves fiúk – a város szívében. Félelmetes órákat élt meg akkor, 1991. június közepén az Elba menti metropolisz.

Kamaszok, akik nem is olyan rég a keletnémet FDJ (Szabad Német Ifjúság) egyenruhájában táboroztak ingyen az ország legszebb helyein, éltették a beléjük nevelt szocialista és kommunista eszméket, boldogan barátkoztak az országuk által befogadott vietnamiakkal, afrikaiakkal, és fogadták „testvérükké” a hős szovjet nép gyerekeit, most fekete ingben, farmerban, fekete csizmában, náci SS-kitűzővel a ruhájukon vonulnak a drezdai belvárosban, a hírhedt náci jelszót  „Sieg Heil!”-t üvöltözték, és lendítették karjukat úgy, miként egykori nagyapáik – kényszerből vagy önként. Volt közöttük nem kevés borotvált fejű és tetovált, pólójukon a „Nagy-Németország” térképével, nem takarták a náci Németország jelképét, a horogkeresztet sem…

Az átmenet megtévedt nemzedéke vonult ezrével éppen harminc évvel ezelőtt Drezdában. A részben munka nélkül maradt szülők gyerekei, akik nem tudták, mi lesz velük s családjukkal holnap s holnapután. Nem hittek már semmiben sem, legföljebb a mindaddig általuk még ki nem próbált szélsőjobboldali lózungokban. „Tiszta Németországról” üvöltöztek. Tiszta pedig csak úgy lehet ez az ország – mondták meggyőződéssel –, ha kizavarják a külföldieket – távol-keletieket, oroszokat, lengyeleket, magyarokat, zsidókat, elzavarják a „nemzet ellenségeit”, a baloldaliakat, a homoszexuálisokat, és így, „megtisztulva” építik a mindenki fölött álló Németországot.

Rettenetes szavak, eszmék. Egy tiltakozó-emlékező fölvonulás, tüntető emlékmenet álcájában, miután a hónap elején lelőtték a drezdai újnáci vezért, Rainer Sonntagot a prostituáltak negyedében. Sonntag fiatal újfasisztákat vezetett az idegen bűnözők, stricik és prostituáltak elleni verekedésben. Két héttel később a drezdai rendőrség elkövette azt a hibát, hogy engedélyezte ezt a „tisztelgő” menetet – miközben a város vendége volt Brian Mulroney kanadai miniszterelnök.

Legalább annyi helyi és az ország nyugati részéből átvezényelt rendőr igyekezett fönntartani a rendet, miközben a józan helybéliek, mindenekelőtt azok, akik megélték/túlélték a hitlerájt és a világháborút, bezárkóztak és gyerekeiket, unokáikat magukhoz ölelve rettegtek otthonuk legbelső szobáiban azoktól, akik 12 év nácizmus és 40 év totalitarizmus után most „rendet akarnak tenni”.

A harminc évvel ezelőtt június 16-a, a békésnek gondolt drezdai vasárnap néhány óra alatt a félelem napjává, a megzavarodott a keletnémet fiatalok és a rettegő szüleik, nagyszüleik fekete emlékévé változott.

Erről az eseményről emlékeztem meg a Mai Nap tudósító munkatársaként a lap 1991. június 18-i számában:

«(Kiküldött tudósítónk jelentése) Nemigen tud napirendre térni a (kelet)német társadalom a hét végi drezdai újnáci-fasiszta demonstráció után.

Működésbe lépett a józan milliók ösztönös védekező-reflexe, és mind többen követelik: Schluss damit!, azaz most aztán ne tovább!

Hibáztatják a drezdai önkormányzatot, hogy a bordélynegyedben meggyilkolt tartományi nácivezér temetése ürügyén engedélyezte a ll. világháború utáni talán legnépesebb újfasiszta tüntetést. Galinski, a zsidótanács elnöke egész Németország szégyenfoltjának nevezte a demonstrációt, ami az éppen a szász fővárosban tartózkodó Mulroney kanadai kormányfő szeme láttára zajlott le. Funcke asszony, a szövetségi kormány külföldiekkel foglalkozó főtisztviselője a főleg a keleti tartományokban terjedő fasiszta-szélsőséges jelenségek, az idegengyűlölet megfékezésére különleges kommandóegységek fölállításáért szállt síkra.

Aligha véletlen, hogy ennyien szót emelnek a nemzetiszocialista eszmék és erőszakos cselekmények ellen: Németország sem most, a holnap Berlinben kezdődő európai külügyminiszteri találkozó előestéjén, sem a jövőben nem engedheti meg a fél világot romba döntő fasizmus újjáéledését.

A veszély még akkor is óriási, ha a szász tartományi kormány feje, a Nyugatról jött Biedenkopf professzor nem egészen így ítéli meg a helyzetet. Újságírók előtt kijelentette: Drezda nem lesz a jobboldali radikalizmus fellegvára. Csakhogy az események – immár két gyilkosság, a várost sok helyütt bemocskoló horogkereszt-mázolmányok és náci falfirkák, jelmondatok, a külföldiek (színes bőrűek, cigányok, sőt lengyelek) bántalmazása, cseh, magyar turisták provokálása – mást mutatnak.»