Az utóbbi időben főként azzal irányította magára a figyelmet a szerző, hogy különféle művészeti ágak – irodalom, film, zene, képzőművészet – ütköztetését mutatta be. A Képzett társítások nevű esteken (előbb a Bárka Színházban, majd a Nemzeti Színházban) éveken át csodálkozhattunk rá arra, ahogyan a spontán beszélgetésekhez zenei improvizációk kapcsolódnak; képek-színek „fordulnak át” a muzsika, a költészet nyelvére. Ezek az asszociációk az élményszerzésen túl azt is szolgálták, hogy mélyebben, jobban értsük a látottakat, hallottakat.
Eszéki Erzsébet író-újságíró mostani vállalkozása hasonló: a leírt történetek, interjúk megidézik, fölvillantják, közelebb hozzák a szerző és beszélgetőpartnerei (elsősorban írók, színházi és filmrendezők, színészek és más alkotók) számára becses alkotásokat.
Nemrég a Szépművészeti Múzeumban lehettek tanúi egy est résztvevői, hogy Eszéki úgyszólván új műfajt teremtett. A Klimt-kiállítás egy-egy képéhez kapcsolódva beszélgetés bontakozott ki, s miközben Baán László múzeumi főigazgató, Bíró Kriszta színésznő, Parti Nagy Lajos író, M. Tóth Géza filmrendező asszociációit hallgattuk, közben az osztrák szecesszió óriásának műalkotásait láthattuk kivetítve. A zenei „aláfestésről” Bujtor Balázs (hegedű) és Szabó Dániel (zongora) gondoskodott.
Aki jelen volt a Szépművészeti Múzeumban tartott múltkori rendezvényen, és Eszéki könyvét csak ezt követően vette kézbe, tanúsíthatja: a kötetnek ugyanez a (látszólagos) spontaneitás az erénye. Mert természetesen nincs szó az élőszó egyszerű, betű szerinti rögzítéséről, ám a szerkesztett szöveg is megőrzi a kimondás egyszeriségnek varázsát. Nemcsak az elemzett képek kerülnek az olvasóhoz közelebb, hanem a harminchét „beszélő” szereplő is.Eszéki Erzsébet ebben a kötetében – mint a korábbi Aegon-esteken is – szenvedélyesen azt kutatja, hogy mi a közös a művészetekben. Nem elvontan nyúl a témához, nem boncolja föl filozófus-esztétaként az alkotásokat, hanem továbbiakat társít melléjük. S így egymáshoz mérten, mint afféle tarka csokorban, jobban látjuk a „színeket”, jobban „értjük” a zenét, a képet, a prózát. Vagy ha nem értjük is jobban – átéljük, befogadjuk. Végtére is: minden műalkotás a „fogyasztóban”, a műélvezőben elevenedik meg.
Eszéki Erzsébet és „játszótársai” az Így látunk mi című kötetben igazi ínyencek. Olyan képekre irányítják rá a figyelmünket, melyeket valóban érdemes jó bevésni az emlékezetünkbe. Ha pedig halványul a vizuális memóriánk, bizonyára eszünkbe jut majd egy-egy frappáns fordulat azokból a képes mesékből, amelyekkel a könyv szereplői jellemezték az alkotásokat. Eszéki partnerei nem belemagyaráznak valamit a képekbe, hanem mellé tesznek egy-egy történetet, amitől a színek és vonalak is teljesebbek.
A karcsú kötet egyik méltatója írta nemrég: bárcsak megelevenedhetne, személyes találkozássá alakulhatna át a könyv lapjain jelen lévő varázslat. Mint említettük, időközben erre egyszer már nyílt alkalom a Szépművészeti Múzeumban. Eszéki Erzsébettől nem idegen, hogy akár közönség előtt is szokatlan képzettársításokra törekedjék. Mindig is izgatták azok a „vegyrokonságok”, amelyek művész és művész között felszikrázhatnak. Olvasó és nézőtéri látogató egyaránt várja a folytatást.
