…a boldog békeidőkből talán? Lehet, sőt, biztos, hogy az a szaloncukor, amelyiket kisgyerekkora karácsonyfájára aggattak, valamikor a múlt század harmincas éveinek a végén gyártattak, és megőrzettek egészen az ötvenes évek végéig. Hihetetlen, hogy éppen a szaloncukor vészelte át a világégést, miközben elpusztultak a család javai. A szaloncukor ilyeténképpen a családtörténet folytonosságot idéző szereplőjévé lépett elő. Évről évre megjelent a
karácsonyfán (kivéve az 1944-i karácsonyt, amikor ünnep csak a naptárban létezett, a valóságban háború tombolt, és a csillagszórókat a szőnyegbombázások tűze váltotta föl…), érdekes módon: mindig újnak, frissnek látszott. Pedig hát selyempapírja kissé megszürkült, és egyik-másik sztaniolborítását is kikezdte az idő. De mindig ugyanannyi volt, pontosan 77 szem, mint esztendővel előtte, mivel nem szabadott megenni, még megkóstolni sem, kincsként kezelték a szülők.
Az öreg szaloncukor – az volt ám az igazi nosztalgiaszalon! – akkor kóstoltatott meg mintegy húszévesen, amikor már nem kellett sorba állni az édességbolt előtt szaloncukorért. Izgatottan bontottuk ki az ereklyeként őrzött régi karácsonyfakelléket: fehér, helyenként kristálycukortól csillogó, kőkemény „valami” volt. Haraphatatlan. De édes. Az eredetileg puha és könnyen formálható fondantcukor megkövülve állt ellen az időnek, kikezdhetetlenné vált, mint a kristálytisztára mosott-csiszolt folyami kavics.
Ma bizonyára sokat érne, mert a családi szájhagyomány szerint a Stühmernél készült, a Stühmer pedig fogalom volt az édességgyártásban. A kiegyezés utáni esztendőben alapította első kis üzemét Stühmer Frigyes a pesti Ősz (a mai Szentkirályi) utcában, és fejlesztették apjuk útmutatásai alapján fiai porosz következetességgel édességbirodalommá a ferencvárosi Vágóhíd utcában. Az ország legnagyobb édesipari vállalata évtizedekig volt Budapesti Csokoládégyár, majd Stollwerck-gyár, ma a Bonbonetti cégcsoporté. Ebben a ferencvárosi nagyüzemben készül a legtöbb szaloncukor is, és ha hiszi, kedves olvasó, ha nem: jórészt hagyományos gyártási folyamatokat idéző módon. A leghagyományosabb a gondosság, a makulátlan minőségre és a folytonos termékfejlesztésre törekvés. Az alapanyagok is megváltoztak, miként az ember ízvilága is; most éppen a sárgabarackos-joghurtos meg a mogyorókrémes-crispys a menő, ami persze nem szorítja ki, mondjuk, a marcipánost, a karamellást, a gesztenyéset, a rumos-meggyest, a dióst, és semmiképpen sem a zselés szaloncukrokat. A különféle töltelékekkel gazdagított korpusz (a szaloncukor teste) tízmilliószám vonul el a gyártószalagok mellett őrködő lányok, asszonyok figyelő szeme előtt, és ha szükséges, szemezgetnek belőle, azaz kiemelik a szépséghibásakat. A szaloncukor akkor az igazi, ha minden példánya egyforma: színben, formában egyaránt.
Ne kívánja, kedves Olvasó, hogy a szaloncukor-gyártás technológiai leírását itt és most közreadja a krónikás. (Aki erre is kíváncsi, kattintson ide!) Az viszont mindenképpen megjegyzendő – hangzott el a gyárlátogatás közben –, hogy a Bonbonetti a közeli múltig folytatta a hagyományt, azaz a szaloncukorka szemenkénti csomagolását úgy, hogy két vékony réteg selyempapírt és egy alufóliacsíkot középsávban összehengereltek, a két szélét pedig rojtozták. A csomagolástechnika fejlődése eredményeként – különben képtelenek lennének évente több száz tonna szaloncukrot gyártani! – mostanában már leggyakrabban az újszerűbb és látványvilágában gazdagabb fémgőzölt fóliába csomagolják a remény szerint előbb-utóbb hungarikummá előlépő karácsonyi édességet.
Hungarikum: annak ellenére, hogy a szaloncukrot jó néhány száz esztendővel ezelőtt a franciák találták föl
(szalonban tálalták a fondant alapú édességet), és nem egészen két évszázada, a német közvetítéssel
meghonosodott karácsonyfával kezdett megjelenni nálunk, emelvén az ünnep fényét. Ebben a formájában ma már
csak itthon gyártják, veszik és használják a fenyőfa díszítésére, és fogyasztják el az ünnep végén/végére. (Nincs ma
már család, amelyik évekig, évtizedekig őrizgetné, és ugyanazt a szaloncukrot venné elő a szenteste délutánján fáját ékesítendő.) Számos hungarikummal ellentétben, a jelenlegi formájában magyar sajátossággá előlépett édesség legföljebb a környékbeli országokban, és persze a világban szerte élő magyar családoknál hagyományos kellék.
Ezért sem mérhető mennyiségű exportcikk. Holott lehetne, miután a mai házigazda, a Bonbonetti mintegy ötven
országba szállítja az évtizedek óta bevált, tradícionális termékeit, öregbítvén a magyar édesipar jó hírét és ízét.
Most, hogy már csak pár hét választ el bennünket a karácsonytól, amikor az egyik főszereplő a szaloncukor, arra is
fölhívták a gyártók a figyelmet, hogy ajánlott jól megnézni, milyen szaloncukrot teszünk a kosarunkba. A különféle „-
ízű” szaloncukrok eleve gyanúsak, nincs bennük valódi, nemes anyag, legföljebb az ízlelőbimbókat elbolondító
aroma. Óvakodjunk az ömlesztve kínált szaloncukroktól is, mert híján vannak a szabványok által előírt számos
követelménynek, egyáltalán nem biztos, hogy megfelelnének a gyárakban megkövetelt élelmiszer-egészségügyi
előírásoknak. Vásárlási tudnivalókkal itt szolgál olvasóinak az Infovilág.
A képen: a mai Bonbonetti-gyár féltett műkincse a főépület fogadócsarnokának falán.
