A 20. század egyik legjelentősebb magyar képzőművészének kikezdhetetlen tekintélye volt a művésztársai és a műértők körében, akik mind úgy gondolhatták, ismerik a teljes életművét. Joggal hihették, hiszen csak egy véletlen rendrakásnak köszönhető, hogy a közelmúltban özvegye, Kokasné Kósa Judit, a műterem galériáján rátalált arra a hatalmas, érintetlen papírhalomra, amelyből sok száz rajz, vázlat, dokumentum került elő. A leletek döntő többsége kézi rajz: tussal, diófapáccal, ceruzával készült.
A váratlanul előkerült anyagról az özvegy először Kocsis Andrásnak, a Kossuth Kiadó elnök-vezérigazgatójának szólt, majd megkérte Bereczky Lóránd és Rózsa Gyula művészettörténészeket – mindketten kiváló ismerői a művész életművének –, hogy szakmai szempontból segítsenek különválasztani a lényegest, a lényegtelentől. Mindketten egybehangzóan állítják: Kokas azon túl, hogy zseniális festő volt, nagyon jól tudott rajzolni.
A tárlaton bemutatandó 27 mű azért igazán különleges, mert Kokas-rajzot eddig sem a szakma, sem a közönség nem látott. Kokas Ignác annyira, mint festő égett bele a köztudatba, hogy a rajzairól sohasem esett szó, és nem is kérdezett rá senki. Az érett Kokas ugyanis nem rajzolt, rögtön az ecsethez nyúlt, sokszor kint a természetben.
Akad közöttük gouache, váli tájkép, de a rajzok többsége láthatóan a főiskolai (1947–52), és a pályakezdő időszakában készültek. Beszédes dokumentumai annak a korszaknak, de többek is annál: erős, jó művek és számos meglepetést tartogatnak.
A Kokas-képek ismerőinek azért is különlegesség, mert néhány rajz előtanulmánya lehetett a később híressé vált festményeinek például az Asztalos című képének.
Külön pikantériája a műveknek, hogy többségük a háború utáni évek szükséggazdálkodásának tanújaként másodlagosan felhasznált papírra – például gyerekrajz-pályázat lapjaira, a belvárosi szabó kisiparosok már idejétmúlt okmányaira, a főiskolai nyilvántartásának dokumentumaira – készültek.
