A kulturális miniszter előterjesztésére a kormány 2005-ben február 1-jét a köztársaság emléknapjává nyilvánította.
Rákosi Mátyás akkor még csak egyszerűen a kommunista párt főtitkára volt, s nem, mint később, népünk – benne persze kölyök jómagam – „atyja”. Én pedig a legfiatalabb magyar állampolgárként, 1946. február 1-jén ott lehetettem a II. Magyar Köztársaság kikiáltásánál. A helyszínen, az ország házában.
Apám – az igazi persze, aki akkor még nem is gondolhatta, hogy később mindenkivel közösen, az egész országra érvényes „atya-konkurenciát” kap – úgy látta: a gyermekként végigélt világháború, a 9 évesen gyakorolt egyhetes illegalitás, zsidó nagyanyám és katolikus, de katonaszökevény keresztapám bújtatása a lakásunkban és a pincében, 1944 végi két, nyilas házkutatás izgalmaival a hátam mögött; a házunkat ért, belövésekkel tarkított 1945. január eleji pesti ostrom és a közös Hitler–Szálasi-féle rémuralom alóli felszabadulás, majd az új világ főként kisgazda politikusaival való mindennapos találkozások feljogosítottak arra, hogy magával vigyen a Parlamentbe.
Édesanyám ünnepi ruhába öltöztetett, s újra meg újra lelkemre kötötte: „Úgy viselkedj ott, mintha felnőtt volnál, ne szégyenkezzünk miattad az apáddal!”
Úgy viselkedtem, és történelmet láttam. Újságírók között ültem a főemelet sajtópáholyában, amikor ülni kellett; felálltam, amikor a többiek felálltak; tapsoltam, amikor a többiek tapsoltak. És én sem tartottam meg, hogy rám nem vonatkozott Nagy Ferenc nemzetgyűlési elnök szavazási felszólítása. Mert akkor, amikor a képviselők kimondták a végső igent, kihirdették a köztársaságot és közfelkiáltással megválasztották Tildy Zoltánt államelnökké, a szigorú házszabályok ellenére már mindenki együtt tapsolt, ülésteremben és azon kívül, meghívott diplomaták és más vendégek, a meghívottak egy emelettel feljebb is.
A hitelesség kedvéért: pontosan ez történt. Az 1945 novemberében megválasztott nemzetgyűlés közjogi és alkotmányjogi bizottsága 1946. január 28-án megtárgyalta a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslatot, majd 29-én a parlament elé terjesztette. A nemzetgyűlés január 31-én fogadta el az 1946. évi I. törvénycikket, amely eltörölte az (immár évtizedek óta király nélküli) királyság intézményét, és Magyarországot köztársasággá nyilvánította. Február 1-jén meg – e törvény hivatalos kihirdetése után – letette az esküt a II. Magyar Köztársaság elnöke, a civilben református lelkész Tildy Zoltán, addigi miniszterelnök, a Független Kisgazdapárt vezére. Ezen a napon lett – 1849 után újból, s volt 1949 augusztus 20-ig – az ország egyik állami jelképe a Kossuth-címer. Szakértői megfogalmazásban: „Tetején és oldalán befelé ívelt, sajátosan magyarnak tekintett pajzsforma. A címer bal oldala piros alapon zöld hármas halmon arany koronát és a korona felett fehér apostoli kettős keresztet ábrázol, míg a jobb oldala vörössel és ezüsttel hétszer vágott, ún. árpádsávos”.
Tudjuk, az 1946. I. tc. sorozatos politikai kompromisszumok eredménye volt. A köztársasági elnök megkapta mindazokat a jogokat, amelyek az államfői tisztség nélkülözhetetlen elemei voltak: ő képviselte a magyar államot itthon és nemzetközileg, s ő gyakorolta, ha megkötésekkel is, a végrehajtó hatalmat a kormány útján. A nemzetgyűléssel azonban nem volt egyenrangú államhatalmi tényező: nem hívhatta össze az országgyűlést, csak bizonyos feltételek mellett napolhatta el, illetve oszlathatta a törvényhozást. Nem élhetett sem a törvényszentesítés, sem a teljes vétó jogával; a nemzetgyűlés hozzájárulása nélkül nem üzenhetett hadat és nem köthetett békét. Nem illette meg olyan régi feudális eredetű kiváltság, mint a főkegyúri vagy hadúri jog. Jogállása megfelelt a polgári demokratikus köztársaságok alapvető, a legtöbb országban akkor érvényesülő elnöki jogköreinek. A köztársasági törvény preambuluma viszont először iktatta törvénybe Magyarországon az emberi és politikai szabadságjogokat.
Az eskütétel, okmányok aláírása, egyéb egészen és félig hivatalos ceremóniák után apám kézen fogott és magával vitt Tildy miniszterelnöki irodájába. A számomra – már tudom – a valóságosnál is nagyobbnak tűnő díszes titkárságon leültetett, egyedül ment be gratulálni Tildynek, akivel már akkor jó évtizedes volt a barátsága és a munkakapcsolata. Amiből a háború után nekem annyi jutott, hogy a környék gyerekeinek naponta magyarázhattam, miért jön apámért rendszeresen nagy autó reggelenként. Meg az elmaradhatatlan kérdés Tildytől, ha találkoztunk, vagy ha telefonált és én vettem fel a kagylót: „Hogy vagy, Tamás?” Én meg válaszoltam, ahogyan illett. Két mondatban, a másodikra édesanyám tanított, hogy ne higgyék, nincs mondandóm a felnőttek számára: „Köszönöm jól, Zoltán bácsi. És az iskolában nincs semmi különösebb újság, tanulunk…”
Most viszont kint ücsörögtem egy nagy karosszékben, amikor nyílt Tildy dolgozószobájának az ajtaja és ketten léptek ki rajta. Nem éppen magas emberek.
Az egyiket, Szakasits Árpádot már jól ismertem. Újságíró volt a háború alatt, emlékeztem, hogy rendszeresen összepusmogtak szintén hírlapíró apámmal bajokról és kilátásokról akkor is, ha véletlenül ott voltam a „Magyarország” szerkesztőségében, a Rákóczi út 54. alatti legendás épületben; máskor pedig szemben, a Hauer cukrászdában, ahol nekem gesztenyepüré járt, amíg ők – néha nem csak négyszemközt – beszélgettek a világ fontos dolgairól. Tudtam: zsurnalisztából lett szociáldemokrata főpolitikus.
A másik – képekről, filmhíradóból ismertem, élőben először éppen ezen a napon, a parlamenti ülésteremben láttam – Rákosi Mátyás volt. Együtt gratuláltak Tildynek, együtt jöttek ki, s együtt fedeztek fel engem a fotelban.
„A Dernői Kocsis László kölyke – magyarázta Szakasits. – Én is rábeszéltem az apját, hogy hozza el Tildy megválasztására. Újságíró akar lenni a fiú, hadd lássa, hogyan csináltunk köztársaságot a királyságból. Szerintem azért ül itt kinn, mert a titkárnő figyelmeztette az öregét, hogy te is benn vagy az elnöknél. Hátha megorrolsz, hogy mit keres ott egy gyerek, ahol te vagy…”
Ezt úgy mondta, és úgy nézett Rákosira, hogy én, a szóba került gyerek is éreztem, akarattal megfricskázta (bár meglehet, hogy csak utólag gondolom így). Rákosi mindenesetre elhúzta a száját, mielőtt a kezét nyújtotta felém. Nem mutatkozott be, nyilván természetesnek vette, hogy tudom, ki áll előttem.
„Nőj nagyra. És ne halljak rosszat felőled!” – mondta és ellépdelt. Hátulról nézve még kerekebbnek látszott a fejétől a talpáig, mint amikor szemből láttam. Szakasits viszont még maradt egy pillanatra, megsimogatta az arcomat s úgy hadarta el, hogy még a távozó Rákosi, meg a teremben mindenki más is jól hallhassa:
„Meg ne ijedj attól, amit mondott! Mindenkivel ilyen” – fintorgott, nem titkolva a többiek előtt orra gúnyos grimaszát sem.
S ezzel követte „a Matyit” – ahogyan Tildy Zoltán kedves arcú, mindig barátságos titkárnője motyogta Rákosi nevét az orra alatt. Nekem meg – bevallom – ott eszembe sem jutott, hogy meg kellett volna ijednem. Pedig akkor már hallottam a népszerű mondókát a budapesti újságkínálatról (ma már nem titok, hogy az akkor már író, újságíró Boldizsár Iván találta ki), pontosabban azt, hogyan kínálta harsogva a rikkancs az utcán a lapokat? Hát így: “Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Szabad Föld az Új Magyarország? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi!”
És ahol ebben a felsorolásban Matyin magától értetődően Rákosi Mátyást érthette az akkori nagyérdemű…
