Ebből született a Paramount legújabb, 16 éven felülieknek ajánlott, 3D „mesefilmje”, a Boszorkányvadászok (Hansel & Gretel: Witch Hunters) Jeremy Renner és Gemma Erterton főszereplésével, amelyet február 7-től játszanak itthon a mozik.
Ismeretes, hogy a német folklorista Grimm testvéreka nagyromantikus mesegyűjteményüket a német népmesék összegyűjtésével és feldolgozásával hozták létre a 19. század elején. Noha van ezeknek a történeteknek gyermekek számára „lebutított” szövegváltozatuk is, eredetileg, bizony, felnőtt mesék voltak, melyekben korábban valóságosan megtörtént véres bűnügyek jelennek meg a nép babonás, mesésen kiszínezett, szájhagyományú továbbadása formájában. Joggal mondják hát az irodalomtörténészek, hogy a Grimm-mesékben legalább annyi a horrorisztikus, mint a tündéri elem.
Tommy Wirkola, aki kis srácként maga is borzongott ezeken a történeteken, azon törte a fejét, vajon mi történhetett Jancsival és Juliskával azután, hogy sikeresen kivágta magát a mézeskalácsház-kalandból, és a boszorkánynak nem sikerült megennie kettejüket? Csavart hát egyet a mesés történeten, bőven eleresztette a fantáziáját és mai fantasy-formában elkezdte tovább szőni a testvérpár történetét 15 évvel későbbi korukban, mikor boszorkányvadászként veszik fel a harcot a vérszomjas szipirtyókkal.
A film expozíciójaként Jancsit és Juliskát az édesapjuk kiviszi éjszaka az erdőbe, és magukra hagyja őket. Hogy miért, az csak a történet vége felé fog majd kiderülni. A két gyerek rátalál a mézeskalács -házikóra, ahol egy rút boszorkány fogságába esik, aki meg akarja hizlalni, hogy megehesse mindkettőt. Egy szerencsés véletlen úgy hozza, hogy nem ők, hanem a boszorkány kerül a kemence tüzébe, de ők már haza többé nem találnak. Ez eddig, mondjuk, Grimm, innen indul Wirkola meseszövése.
Augsburg városának főbírája (Peter Stormare) boszorkányt akar égetni, mert a környéken egyre több gyerek tűnik el rejtélyes körülmények között, és a nép emiatt joggal háborog. Csakhogy a bíró nem bizonyítékok alapján ítélkezik, így a máglyára szánt Mina (Pihla Viitala) életét csak az menti meg, hogy a polgármester (Rainer Bock) felfogadott két igazi és eredményes boszorkányvadászt, Jánost (Jeremy Renner) és Júliát (Gemma Arterton), aki nem talál boszorkányjegyeket a megvádolt lányon. Ezzel persze sikerül a főbírót örök ellenségükké tenni. Hőseinknek az a feladatuk, hogy vérdíj fejében próbálják meg élve visszahozni az eltűnt gyerekeket, akik, úgy hírlik, boszorkányok áldozatául estek. És az időközben felnőtt misztikus fejvadásszá kikupálódott Jancsi és Juliska bosszúra szomjasan és aranyakra éhesen nekiindul megint az erdőnek, ahol a boszorkányok Muriel főboszi (Famke Janssen) vezetésével a Vérhold megünneplésére készülnek, amikor is olyan varázsszert szeretnének főzni, amely után a tűz már nem tudná elégetni őket.
János és Júlia – a hasonló akcióhősöktől eltérően – nem sebezhetetlenek, többször is fél hülyére verik őket, pedig a boszorkányok varázserejével szemben ők a legkorszerűbb sorozatlövő tűzfegyvereket és íjpuskákat vetik be. Ilyenkor akadnak gyógyító segítőik is, mint a máglyáról megmentett Mina, aki sikeresen csábítja el Jánost, valamint a boszorkányok szolgálatában álló troll, Edward, vagy ogre (Derek Mears), aki többször is Júlia segítségére siet, de köztük nem szövődik szerelem. Hozzájuk csapódik még egy városi legény, Ben (Thomas Mann) is, aki mindenáron boszorkányvadász szeretne lenni, ezért sztárokként tekint a testvérpárra.
A hatalmas verekedésekkel és tűzpárbajokkal tarkított történet során arra ugyan nem derül fény, hogy miként nőtt fel Jancsi és Juliska, honnan szerezte boszorkányvadász ismereteit és küzdőfegyvereit, amelyekre Joe Rambo is elégedetten csettintene, és mi az a bosszúszomj, ami kettejüket vezérli, de arra igen, hogy miért hagyták őket a szüleik az erdőben, és mi lett a sorsuk, illetve, hogy miért kellenének épp ők a bosziknak. Miután sikerült kiirtaniuk az egész boszorkányszombati társaságot és az elrabolt gyerekeket is élve visszahozniuk, boldogan indulnak új kalandok felé.
Szeretem a fantasy műfaját, kedvenceim például A gyűrűk ura, vagy a Narnia krónikája, de nem szeretem, mikor valakinek úgy száll el az agya, hogy nem tartja be a műfaj bizonyos törvényszerűségeit, és parttalanul fantáziál. Vannak anakronizmusok, amelyek kedvesen mulatságosak, például, hogy Jánosnak gyermekként annyi édességet kellett megennie (a mézeskalácsházban töltött pár nap alatt?), hogy cukorbeteg lett, ezért időről időre injekciót ad be magának. (Mit? Inzulint? A diabéteszes nem attól gyengül el, ha magas a cukra, hanem, ha leesett, és arra maximum cukoroldatot adhat be magának.) A modern technikai felszerelésük között van egy, amit egyszer elektromos sokkolóként, máskor Júlia Edwardnak az újraélesztéséhez használ, mint holmi defibrillátort. Háromszáz évvel annak megalkotása előtt. Vagy amikor a jó boszorkány halomra géppuskázza a rosszakat. Nem sok ez egy kicsit? Nekem igen. És miért kell a finom nyelvi humornak idővel átmennie mai beszédünk nyegle obszcenitásába? Így lesz cool?
Tommy Wirkola, mint egy hülyegyerek, örül a véres játéknak, ezért három dimenzióban röpülnek a levágott testrészek, fröccsen a vér és a hányadék a néző arcába, ő pedig boldogan tapicskol benne. Imádja Stephen Scott látványtervezőt, a maszkmestert meg a trükkmestert, aki a szép és a rút arc átváltozásait neki megoldják, és elfelejti, hogy színészei is vannak, nem csupán technikai eszközei. Forgatókönyvíróként kitalál egy ötletes szituációt, Michael Bonvillain operatőrrel a német erdőkben meg a filmstúdióban megalkot egy jó képi világot, de a szertelensége visszaüt, és végül egy jó fantasy helyett kihoz egy közepes filmet.
Jeremy Renner (A bombák földjén, Thor, Mission: Impossible Fantom Protokoll, A Bourne-hagyaték) jó akciófilmes, de nem igazi mesehős. A szép Gemma Arterton (A Quantum csendje, A titánok harca, Rockhajó, Egy tiszta nő) bizonyára összetettebb színésznő, mint amit játékban itt produkál. Az igéző holland Famke Janssen (X Men 1-3, Én, a kém, Ally McBeal, Kísértethajó, Aranyszem) átváltozásai is sokkal inkább külsőségesek, semmint belülről fakadók.
Attli Örvarsson zenéje jól illeszkedik ahhoz a koncepcióhoz, amiben Wirkola alkot, kellő expresszivitással festi alá a cselekményt és a hangulatokat. Marlene Stewart jelmezei ötletesen hozzák össze a kosztümös mesevilágot a mai akciófilmhősök ruházatával.
A fantasy kedvelőinek bizonyára tetszeni fog ez a 90 perces mozimese, ha mindent elsőre elfogadnak, mint a játszó gyerekek: „mondjuk azt, hogy” – és akkor az úgy is van. A kritikus ennél kissé szőrözőbb, és nem tudja a műfaj remekei közé sorolni a Boszorkányvadászokat, pedig nem ellensége a jó mesének sem. A film erényei és hibái alapján a norvég rendező csak egy jó közepest kap tőle. A UIP-Duna Film ezúttal ilyen szórakozásra csábít.