Roby Lakatos úgy sétál, mint egy prímás, és olyan hangok jönnek a hegedűjéből, mint hajdan David Ojsztrahéból. Olyan harmóniában van a jazz-zenekarral, mint a legnagyobb jazz-zenészek, és a nagy prímások, a maguk zenekarával. Csupa ritmus, vidámság, huncutság a szemében – és játékát még a rézfúvósok sem tudják lepipálni, csak követik.
Élvezettel játszik – élvezet hallgatni.
Elegánsan mutatja be a francia gitárművészt, Bireli Lagrene-t. Átadja neki a terepet, háttérbe húzódik, de minden ízében együtt mozog a zenével, szemmel tartja a zenekart is – nem kétséges, a parádét ő vezényli. Derűsen, könnyedén. Aztán ő is beszáll a játékba. A gitár és a hegedű párosa különlegesen szól. Kivált, amikor Roby Lakatos is pengetni kezdi a hegedűt, virtuózan, mosolygósan, mint aki valami vidám csínyt követ el éppen. Hetyke, nevetős zene születik kettejük improvizációjából.
És akkor lépett színre a 17 éves fiú, Andreas Varady, aki Szlovákiában született, de Írországban él. Négyévesen kezdett gitározni, apjától tanulta. Tízéves volt, amikor a család kivándorolt Írországba, öt évvel később föllépett a montreux-i jazzfesztiválon. Ezen a koncerten Roby Lakatos úgy figyelte, segítette, mint a jó apa a kicsit megilletődött fiút. De amikor rákerült a sor, önfeledten improvizált, úgy, mint a nagyok. És a két nagy hagyta, hadd csillogjon a fiú. Aztán pedig együtt muzsikáltak – barátsággal, virtuózan.
Legvégül pedig Roby Lakatos beült a dobok mögé a bőgő-, a gitár- és a trombitaszólókkal tűzdelt záró számra. Közben még párost játszott egy holland dobossal – olyan volt a terem, mintha mindenki pezsgőfürdőben lubickolt volna.
