A rendszerváltozás egyszerre előnyös és hátrányos velejárója volt, hogy hozzánk is elkezdtek beözönleni az amerikai filmek, amelyek élvonalának örülhettünk, és amelyek selejtjei egy időre szinte teljesen kisöpörték a hazai filmforgalmazásból a nyugat- és kelet-európai filmgyártás színvonalas alkotásait is. Pedig bármely európai film hangulata, miliője, témavilága és formanyelve általában közelebb áll a mi hagyományos kultúránkhoz, mint akár az amerikai, akár a távol-keleti.
Igaz, az amerikai dömping országosan sokat ártott magának az európai nemzeti filmgyártásnak, amivel ők is országonként megpróbálták felvenni a versenyt, de ma is van jó filmgyártás Európa-szerte. Éppen ezért nagyon örülök, hogy a Cinenuovo Kft. stratégiájában – ha kizárólagosan nem is – de fő helyenaz olaszfilmek hazai forgalmazása szerepel.A nagyszépséggel már volt egy sikeres dobása, és most ezt a filmjét is szeretni fogja a közönség.
A „Jó reggelt, apa!” egy hollywoodi stílusú forgatókönyvön alapuló, hamisítatlan olasz ízekkel eljátszott, verbális és helyzetkomikumokkal, humorral, érzelmekkel átszőtt, mai klasszikus romantikus vígjáték, lelki fejlődéstörténet az ember képességéről, hogy változhat, ha még nem veszett ki belőle teljesen, ami hagyományosan emberi.
Andrea Manfredini (Raoul Bova), negyven körüli, metroszexuális pasi, aki továbbra is úgy él, mint egy húszéves. Jóképű, fesztelen, festetett hajú, napbarnított szingli, szép fővárosi lakása van, Porschét vezet és minden nőt el tud csábítani. A filmgyártás és reklámipar határán dolgozik, valahol a producer, a forgatókönyvíró és a rendező között az a feladata, hogy a szponzorok minél több indirekt reklámja belekerüljön a filmekbe. Munkájában sikeres, megbecsülik, nagyon jól keres. A lakását a barátjával, Paolóval (Edoardo Leo) osztja meg, aki másmilyen, mint ő. Paolo jól nevelt, mély érzésű férfi, ám a munkában és a szerelemben nem túl szerencsés. Ebbe a jól működő életrendbe csönget bele egy reggel egy 17 éves, lila hajú, ajakpiercinges kamaszlány, Layla Brighi (Rosabell Laurenti Sellers).
Layla azt állítja, hogy Andrea lánya, amit a három hónappal ezelőtt elhunyt édesanyja naplójával bizonygat. A férfi, aki soha semmit sem hallott erről a lányról, és még az emlegetett anyával való egyéjszakás kalandja is alig rémlik neki, kétségbeesik, nem tudja kezelni a helyzetet. Apaságát azonban DNS-teszt is bizonyítja, így Layla beköltözik apjához, de egyben hozza magával anyai nagyapját, az öreg rocker Enzo Brighit is, akivel eddig egy lakókocsiban húzták meg magukat, de már arra sincs pénzük, hogy az autó műszakiját megújíthassák.
Andrea összezavarodva az új helyzettől, próbálja a lehető legjobban venni az akadályokat, melyben hibát hibára halmoz, de Paolo és egy lelkes testnevelés-tanárnő, Lorenza (Nicole Grimaudo) segít neki megtalálnia önmagát és társait az életben.
A film szórakoztatva is több társadalmi jelenségbe enged bepillantást. Felnőtt egy generáció, amelyik a jómódú szingli létben elég jól érzi magát, ugyanakkor a karrierje azt kívánja, hogy minél később vállaljon részt a családi terhekből – ezt képviseli Andrea. Vele szemben Enzo egyszerre egyfajta hippi-rocker ideológiát és a hagyományos olasz nagycsalád szeretetét hordozza. Enzo zenészként maga is ugyanúgy lefektette a csajokat, mint Andrea, de azt, hogy lánya, majd unokája született, fel is vállalta és ezzel életét tette gazdagabbá. Enzót ma sem a vagyon izgatja, ő szabad és öntörvényű, de az ő világa még mindig emberibb, mintaz Andreaképviselte kissé elidegenült és manipulált, jóléti életforma.
Nagyon szép és mosolygósan megható az a küzdelem, amely Andreában és Laylában megy végbe egymás elfogadásáért. A férfi egy megszokott életformát védelmez, amit most veszélyben lát, ezért minden ténykedése arra irányul, hogy anyagi áldozatok árán, de finoman és határozottan megszabadulhasson a nem kívánt személyektől, és amit ők képviselnek. A lány érzékeny, kíváncsi és büszke, de igényli azt az apai szeretetet is, amit eddig legfeljebb nagyapjától kaphatott. Tehetséges fotós és síkfutó, amely képességeit a megszilárduló háttér segít igazán sikerre. Ugyanakkor szeretem a rendezőnek azt a fajta összekacsintását a nézővel, hogy amikor az érzelem érzelgősségbe kezdene átmenni, mindig Layla mondja ki az apjának, hogy ez azért kicsit nyálas, ciki, de azért ez tudat alatt a giccses romantikát váró nézőnek is szól.
Jó az a szál, amely Andrea és Paolo között épült ki. Paolo is „szívességi lakáshasználó”, ezért cserébe Andrea sok önzőségét is szótlanul eltűri. A kislány érzelmi igényét először ő fogja fel, és Enzo lökött extrém szokásaiban is csak később érez rá arra a szabadságra, amely valójában neki is hiányzik. Csak így, magára találva meri barátját végül bocsánatkérésre rábírni.
Andrea és elvált szülei között is van egy érdekes társadalmi konfliktus, mégpedig a magát szabadon kezelő fiatalságnak az a konzervatív-prűd hozzáállása, amellyel felnőtten is megkérdőjelezi önnön szüleinek a jogát életük szabad irányításához. Andrea megdöbbenve fedezi fel, hogy apja (Mattia Sbragia) jól érzi magát tetováltan és a rocker-buli közepén piásan és félmeztelenül, és anyjának (Paola Tiziana Cruciani) is azt a jogát, hogy akár lefeküdhessen valakivel, ha neki úgy tetszene. Ez bizony szintén benne van a mai korban.
A tornatanárnő is jól megírt jellem. Lorenza lényegében ugyancsak vár egy neki megfelelő partnerre, de elvei is vannak, és ezekhez ragaszkodik. Egyfelől nem szereti, ha át akarják verni, másfelől érzékenyen kiáll a reá bízott gyerekekért. Mélységesen kikel Andrea ellen, amikor az a színlelt siketséggel akarja becsapni, vagy amikor úgy látszik, hogy a férfi egy igen csábító, de mégis csak kiskorú lánnyal kerülne kapcsolatba. Ugyanakkor ő érti meg igazán Layla kamaszlány-reakcióinak mögöttesét, és minden lehető eszközzel segíti, már csak a futóváltó sikere végett is. Persze őt is nőből faragták, akinek jólesik Andrea közeledése, amennyiben az javára megváltozik. Ezekkel a belevitt „európai” többletekkel is jobb a film, mint a hasonló kategóriájú, középiskolás problémákkal és sportkarrier-témákkal foglalkozó bármelyik amerikai tucattörténet. Márpedig ez Massimiliano Bruno, Edoardo Leo és Herbert Simone közös forgatókönyvének is köszönhető.
A szereplők kiválasztása is jól sikerült. Raoul Bova ideálisan testesíti meg Andrea jellemét mind a sikeres szépfiú külsődleges, mind a magával vívódó ember belső lelki ábrázolásában. A rendezői székből Paolo szerepéért kiszálló Edoardo Leo ugyancsak jó színész, akinek tekintete sok olyasmit elárul, ami ebben a nem épp sikeres emberben el van rejtve. Nézői szempontból nekem Marco Giallini teljesen hiteles öreg rockere állt legközelebb a szívemhez, akiben zenész nemzedékem szeretni való tüzét, tisztaságát és minden körülmények közötti életrevalóságát láttam viszont. A 17 éves, amerikai–olasz Rosabell Laurenti Sellers játékában az a szép, ahogy fokozatosan lehet megszeretni őt, ahogy finom érett színészi eszközökkel hozza ki a Laylában meglévő értékeket.
A film zenéje általában is igen üdén hat, az idei Donatello Dávid-díj jelölésénél Gianluca Misiti és Laura Marafioti „Fare a meno di te” (itt meghallgatható, tessék kattintani!) száma „a legjobb eredeti betétdal” címért versenybe is száll. Arnaldo Catinari operatőri munkája jól segíti a film megszerethetőségét.
A „Jó reggelt, apa!” nem csodafilm, nem sztárparádé, nincs benne semmi bombasztikus, csupán egy egyszerű, szerethető, szép, emberi történet igényesen szórakoztató formában, 12 éven felülieknek 109 percben. És bár a feliratok időnként kissé kapkodóak, jó hallgatni ezúttal ismétaz olasznyelv szép hangzását is.
Egyszerű, szerethető, emberi fejlődéstörténet igényesen szórakoztató formában, olasz nyelven, feliratozva.