Először ismerkedjünk meg a 3D nyomtatással, hogy tudjuk, hogy miről is van szó! A Kvint-R munkatársai mutattak be számos 3D nyomtatót és ismertették a különféle nyomtatási technológiákat. Ők a precíziós nyomtatást képviselik és ennek alkalmazási lehetőségeiről is szóltak az előadásukban. A 3DSystems Projet 1200-as asztali gépet és a vele készült kis figurákat illusztrációként bemutatták – ezzel a hallgatóság képet kaphatott egy kisméretű 3D nyomtatóról.

A kétdimenziós nyomtatókat tán már mindenki ismeri, először egy színnel nyomtattak papírra, majd jött a színes nyomtatás és ma már textíliától kezdve a vaslemezig mindenre lehet nyomtatni. Ez azonban mindig egy adott felület síkbeli „befestéséről” szólt. A fejlesztők azonban addig okoskodtak, mígnem megoldották azt, hogy térben is tudnak ma már nyomtatni. A nyomtatás szó rajta ragadt a technológián, miközben itt már korántsem nyomatkészítésről van szó. Jobb szavunk nincs, mert az hogy „térbeli alakzatot létrehozó gépi készülék” a nyelvújítás korában még igen menő lett volna, de ma az angol „3D print” tükörfordítása az elterjedt elnevezés.

A nyomtatáshoz oly’ mértékben hasonlít, hogy „lenyomtat” a tárgyból egy rétegnyit, majd nyomtat egy következő réteget és így tovább. A rétegek vastagsága 2-100 mikronnyi, azaz ennyi a függőleges felbontás. Az anyag elsősorban műanyag volt, de ma már fémeket is tudnak nyomtatni. A fő technológiák:

– huzalolvasztásos (FDM, FFD), amikor hőre lágyuló műanyaghuzalok megolvasztásával áll elő a nyomat egy rétege. (ezt a technológiát használják a mai házi használatra készült 3D nyomtatók);

– szelektív lézer-szinterezés (SLS), amikor porból (itt lehet műanyag vagy fémpor) lézer segítségével olvasztják össze a rétegeket;

– ragasztásos technológia, amikor egy réteg ragasztó és egy réteg por követi egymást;

– sztereo-litografikus eljárás (SLA), amikor a folyékony fotopolimert UV-fénnyel szilárdítják meg ott ahol réteget kell kialakítani.

A berendezések sokasága készült el és ma már „házi” használatra is lehet 3D nyomtatót venni, sőt, sorozatgyártásra alkalmas gépet is konstruáltak. A dolog akkor lett igen pikáns, amikor 2008-ban a RepRap-projekt részeként önmagát reprodukálni képes nyomtatót állítottak elő, a Darwint. Ez azután újabb Darwinok előállítására volt képes – miáltal megvalósulni látszik a sci-fik önmagukat reprodukáló robotok ötlete.

Van nagyon sok alkalmazási területe a 3D nyomtatásnak, kezdve a minták gyors előállításától az orvosi eszközök (fogak, csontok és egyebek) előállításától a sorozatgyártásig. Mindig olyan tárgyra kell gondolni, amely egyedi, más technológiával igen körülményesen vagy egyáltalán nem előállítható.

Napokig derültünk az egyetemen tankörtársunk rajzán, amikor is a sebességváltó házát elfelejtette két darabból elkészíteni. Ma már ez nem probléma, 3D nyomtatás segítségével előállítható egyetlen darabból a sebváltóház, benne a fogaskerekekkel és a csapágyakkal. Egy 3D nyomtatott csapágyat a mostani előadáson is láthattunk.

Sokan azt vizionálják, hogy nem kell egy alkatrészt a tengeren túli gyártótól megrendelni, elég a gyártási rajzot letölteni és kinyomtatni. No, ilyenkor kezdődnek a problémák. Nem fizetjük ki az alkatrész árát, mert az drága és hosszú az ideszállítás ideje. Megszerezzük a 3D dokumentációt. A gyártó adja el? Letöltjük valamilyen fekete módszerrel? Avagy nemes egyszerűséggel egy 3D szkennerrel beolvassuk. és ekkor mi lekoppintjuk az alkatrészt? Ez, ugyebár, másolás. Megérkeztünk a mindenkori másolatkészítési problémához.

Ha ezt is úgy oldják meg, mint a másolókra vagy CD-kre kivetett adót akkor mit fog mondani erre a fogorvos-fogtechnikus páros, aki mindig egyedi darabokat fog készíteni a saját konstrukciója alapján?

A Bird & Bird budapesti irodájának IT-szakértő jogász munkatársai az iparjogvédelmi kérdéseket boncolgatták előadásukban – kiemelve a 3D nyomtatással kapcsolatos vetületeiket. Végül egy olyan problémát is felvetettek, amelyre a színes vagy CD-másolók esetében nem kellet gondolni: mi van akkor, ha egy 3D nyomtatott alkatrészt építenek be és annak hibája miatt baleset következik be? Egyszerű az eset akkor, ha ezt a gyártó követte el. Sokkal rázósabb a feladat akkor, amikor „beszerzünk” egy adatcsomagot (tervet) az alkatrészről, azt elvisszük a 3D nyomtatómesterhez, aki azt kinyomtatja, az így előállított alkatrészt pedig a szerelőhöz, aki beszereli.

Rossz a terv? Rossz a felhasznált műanyag? Rossz a technológia? Rosszul szerelte be a szerelő?

Lényeges kérdések, mert mint megtudtuk a felelősség kizárása érvénytelen abban az esetben, ha személyi sérülést okoz az alkatrész hibája.

A felvetett eset igen érdekes, ám megoldást az előadáson nem kaptunk, hiszen ilyen elméleti üggyel kapcsolatosan még nem volt bírói döntés. Ám el kell ezen gondolkodni és fel kell készülni arra, hogy a 3D másolással kapcsolatosan is előbb-utóbb kialakul majd valami jogi szabályzás – nem csupán a szerzői jogok védelme végett – hanem a „másoló gyártással” kapcsolatos felelősségek tisztázására is.