Meg is ismételte, hogy biztosan jól értsük: „Szent István a Nyugatot választotta”.
Lukacs – Lukács (a képen) nemzetközi hírű történész, akit úgy ismernek határainkon túl, mint magyar származású amerikait. Ennek az egész életét meghatározó első tudatos előzménye volt az, hogy ifjú egyetemistaként dezertált a Horthy-hadseregből azért, mert Magyarország belépett a háborúba a németek oldalán. S nem volt kevésbé politikai indíttatású a folytatás sem: 1946-ban emigrált a háború utáni Magyarországról.
Nyugat vagy Kelet kérdése ügyében másodszor is egyértelműen a Nyugat mellett döntött.
A Cambridge-i Egyetemen tanult, majd az Egyesült Államokba költözött – történelmet tanítani, nem középiskolás fokon. John Lukacs néven publikál hosszú évtizedek óta, mindmáig. Műveiben elsősorban a második világháborúval foglalkozott, de több könyvet szentelt magának a történelem tudományának is. Az óceánon túl az amerikai katolikus történészek szövetségének elnöki rangjáig vitte, itthon pedig a 2000-ben újraalapított Corvin-lánc birtokosa lett, és a többi között díszdoktora a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek.
De főként: egyike azoknak a magyaroknak – kevesebben vannak sajnos, mint kellenének – akikre figyelt, figyel a világ. Talán ezért sem ártana meghallani néha, amit nekünk mond.
Például azt, hogy „a Nyugat néha felszabadított, gyakran cserbenhagyott, inspirált, de nem segített bennünket. És mégis hadd jelentsem ki: a Kelethez nem tartoztunk sohasem. Most is hallják a magyarok, hogy ne várjunk sokat – vagy semmit sem – a Nyugattól vagy Európától, hiszen az utóbbi valójában nem is igen létezik. De a Nyugat: számunkra Európa. Akkor is az volt, amikor a Rajnán túli országok keveset vagy semmit sem tettek az érdekünkben…”
A nagy „lenni vagy nem lenni” történelmi tanulsága számunkra így az, hogy „a Nyugat ilyen értelemben a mi keresztünk, letenni nem tudjuk: egyszerre tragédia és remény”. Ami szerinte egyértelműen azt is jelenti – például most, 2013-ban –, hogy keleti mintáknak „nincs jövőjük Európában”. Nekünk, magyaroknak pedig ez annyit tesz, hogy „nem kellene a Kelet felé kacsintgatni”. Miközben gondolkodó értelmiségiként azt épp úgy látja, hogy „persze képviselendő érdekek ott is vannak”.
De legújabb kori intelemként figyelmeztet másra is.
„A nacionalizmus egyfajta valláspótlék, sokáig hatni fog még, de el fog tűnni, szerepe csökkeni fog. A politikai nemzetállamok idealizmusa keleten erős, de nyugaton gyengül.” Ezt történetesen a Népszabadságnak nyilatkozta.
Amihez – véletlen, nem véletlen éppen a leghivatalosabban katolikus Magyar Kurírnak – fogalmazta meg azt, hogy „a nacionalizmus lényege egyfajta demagógia. Egy igazi katolikus nem lehet nacionalista, de patrióta igen”. Hirdeti ezt egyenes politikai hitvallásaként. Amit vitatni, persze, lehet, hiszen maga John Lukacs tudósként is mondja, akinek lételeme a tények elemzése, az igazság ezeken alapuló örök kutatása és kétkedve bizonyítása.
De azt se feledjük: a mi forradalmaink, szabadságharcaink Thökölytől Rákóczin, 1848-49-en át 1918–19-ig azért és azon buktak el, mert Európa tőlünk Nyugatra eső felén akkor már nem azok voltak a történelem irányát meghatározó fő szelek, amelyek a mi harci zászlainkat még éppen fújták. Így keveredtünk be mind a két, számunkra oly balsikerű világháborúba is, amelynek tragikus következményein mindmáig nem vagyunk képesek tovább lépni.
Mindezért, s nem utolsó sorban a megváltoztathatatlan múltunkért is kezelnek minket, magyarokat – tetszik, nem tetszik – oly gyakran mindmáig pusztába ragadt keletiekként Nyugaton, s tartanak ugyanakkor elnyugatiasodott nációnak Keleten. S máig eldöntetlennek számít az a korántsem csak földrajzi értékrend is, hogy a magyar „kelet-közép-európai”, vagy inkább „közép-kelet európai”?
A Lajtán túl ezért is kérdezgetik manapság mintha még gyakrabban, hogy Magyarország a Kelettől Nyugatra vagy a Nyugattól Keletre fekszik-e? Ott teszik ezt, ahová, ne feledjük – jó egy évezrede jelentkeztünk be, amikor a római kereszténységet vettük magunkra és nem a keleti pravoszlávságot. A mai kérdéseket az sem teszi időszerűtlenné, hogy mi, magyarok Nyugat-Európában legalább évszázadonként egyszer újra és újra, legutóbb éppen a rendszerváltoztatáskor igazolni akartuk Szent István óta „hivatalból” járó „klubtagságunkat”. Mert eközben mintha mi éppen most értenénk meg a legkevésbé, miért furcsállják mások, hogy heveny „magyarkodva” járnánk immár NATO- és EU-tagként is Európa mai útját.
Alig zavartatva magunkat azzal, hogyan szerzünk ezzel magunknak örök sértettekként friss sebeket.
John Lukacs mindenesetre figyelmeztet rá: „Kossuth nem volt kuruc”, Turinban már biztosan nem. Ahogyan Batsányi sőt Ady sem ok nélkül emelte „vigyázó szemét” Párizsra akkor, amikor. És Széchenyi sem labancként volt az első, Nyugatra figyelő, igazán magyar „anglomán”…
A történelem hitelesítette mindegyikük európai magyarságát.