Most ezt tesszük mi is, és közben fájó és jó szívvel emlékezünk a szerzőre. Muzsay András (69) ugyanis az idén május 12-én súlyos betegségben elhunyt. Ha ezekben a napokban, hetekben egyszer hullani fog a hó, azt majd Andrásnak köszönhetjük, amikor megrázza legendás, fehér szakállát, és közben kedvenc dalát dúdolja valahol az égi messzeségben: Paff, a bűvös sárkány, ki senkitől se félt / Álomország tengerpartján játékok közt élt…
Íme, hát ismét eljött karácsony hava, s vele az ünnep, amely rég túlnőtte eredeti vallását és kereteit, és úgy terjedt el a világban, mint a szeretet ünnepe. A keresztény vallásos mitológia fiúistenének legendás megszületését (és életét) a Szentírás szavaitól az évtizedenként megújuló filmfeldolgozásokig számos helyen és nagyjából hasonló megfogalmazásban nyomon lehet követni, de mi a helyzet a karácsonnyal, mint ünneppel?
A minden év december 25-én megtartott ünnep eredete különböző ókori népek téli napfordulóra vonatkozó megfigyeléseihez és az ehhez kapcsolódó ünnephez kapcsolódik.
December 22-én éri el az év a leghosszabb éjszaka/legrövidebb nappal időszakát, és ettől kezdve lassan bár, de ismét a fény születésének vagyunk tanúi. A szoláris mítoszok főszereplője a Nap, a mindent legyőző, életet adó. A napistenek: a sumer Utu, az egyiptomi Ré, a védikus Szúrja és a többiek mind meg kell vívják harcukat a sötétség erőivel, és Mithras, azaz a Sol invictus, a győzhetetlen Nap december 25-ére tett születése – vagy visszatérte – mindig ünnepi alkalom az embereknek. (Ezért is félik babonás hittel a napfogyatkozásokat, amiket a jó csillagász papok ki is használtak, mint amikor „a Nap elfordítja arcát az emberektől, sötétséget bocsátván rájuk”.)
Nem véletlen, hogy Krisztus születését követően a IV. században a keresztény egyház is erre a napra helyezte Jézus születésének egyébként pontos adatokkal nem bizonyítható dátumát. Az örmény egyház kivételével (amely január 6-án ünnepli az eseményt), a többi egyház elfogadta I. (Szent) Gyula pápa 350-ben hozott döntését, amely Jézus Krisztus születését december 25-ére teszi, ami egyben Ádám és Éva halálának feltételezett napja is.
Jézust, ha a Nappal nem is, de a Fénnyel is azonosítja a keresztény hit, amely a misegyertyában és a gyertya lángjában testesül meg pl. karácsony ünnepén. (A napszimbólum inkább a Szentlélek-ábrázolásokban, a napként sugarakkal körülvett szem formájában nyer képi megfogalmazást.) Sőt, Jézus barlangban (sötétség) születik meg, „fénye” tanítás, tudás formájában sugárzik át, és halála után is barlangba teszik, mígnem feltámad halottaiból, s újra örök fénnyé lesz.
Akarva-akaratlan beleépülnek a pogány ünnepek a kereszténység rítusaiba, amire Szent Ágoston így figyelmeztet már a IV. században: „Szentnek tartjuk e napot, de nem mint a pogányok, a Nap születése miatt, hanem Ő miatta, aki így rendelkezett”.
A téli, karácsonyi, újévi ünnepkör népszokásaiban is alaposan keverednek a pogány és keresztény elemek. Ha eltekintünk a későbbi naptárreform által behozott évzárás–évkezdés időszak-beosztástól, amely nagyjából a téli napfordulónak megfelelő időszámítást honosított meg, az ősibb évkezdés bizony november végén, december elején (Katalin, András, Borbála, Miklós, Luca) már megkezdi a maga ünnepkörével és népszokásaival az új ciklusra felkészülést, átállást.
A nomadizáló pásztornépek (így a magyarok) életritmusát is a szállásváltás, a tavaszi/őszi legelőre vonulás, szálláshelyre visszatérés gyakorlata jellemezte, amely pásztorünnepekkel maradt fenn. Ezekbe keveredett bele a kereszténység, a karácsonyi ünnepkör jellegzetes rendje, így pontos naphoz nem is köthető betlehemezés (pásztorjáték és csillagozás formájában), a regölés és a koledálás (a latin Calendae Ianuariae = január elseje) ajándékszerző népszokása és egyebek.
Bár Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év, a római januári évindulás is élt pl. a sztréna, az ajándékosztás szokásával, hogy jól kezdődjék az év. Abból a hitből kiindulva, hogy az első napon történtek később is megismétlődnek, különféle jóslások (hagymakalendárium, ólomöntés, táplálkozási babonák stb.) formájában is megpróbáltak hatni a jövőre. Az ártó szellemek kiűzésére is számos szokás szolgál (Luca széke, aprószentek-napi korbácsolás, szilveszteri lármázás stb.)
A fenyőfaállítás szokása Németországból ered (egyes legendák szerint Luther találta fel). A lutheránusok talán a katolikus rítusokkal való szembenállás kifejezésére adtak új, keresztény értelmet a pogány germán hiedelmekből ismert fenyőfa-hagyományoknak. A fa mint tetejetlen fa, életfa, az élet zöldjét hozó növény, a Paradicsom fája számos jelentést hordoz, ezért is díszítik az égitesteket jelképező gömbökkel, csillaggal (betlehemi csillag), almával (tudás), aranydióval (bőség), gyertyával (fény), a tövében jászol a Kisdeddel (gyermek, újjászületett Nap) stb., olyan szimbólumokkal, melyeknek jelentését mára már sokan nem is sejtik. Magyarországon – úgy tudható – az első karácsonyfát Brunszvik Teréz grófnő állította 1825-ben.
A szláv eredetű karácsony szavunk legősibb alakjában napfordulatot jelenthetett, de orosz nyelvjárásokban pl. „gonosz szellemórát” is takar. A karácsonykor született gyermek névadásaként sem ismeretlen, így a magyarban is anyakönyvezhető a régi magyarban gyökerező Karácson, vagy a latin-francia eredetű Noël, Natália.
Vezetéknévként is találkozunk vele. Legismertebb viselői pl. Karácsony Benő novellista, regényíró, Karátson Gábor író, műfordító, festőművész, Karácsony György XVI. századi szilágysági jobbágy, a népi reformáció egyik vezetője, Karácson Imre orientalista, történész, teológus és műfordító, Karácsony János gitáros (Ferm, Generál, LGT), Karácsony Sándor pedagógus, filozófus, egyetemi tanár, vagy Karácsony Sándor szociáldemokrata politikus, szakszervezeti vezető.
Helységnévként Karácsond (Heves megye) és Nagykarácsony Fejér megye) érdemel említést.
Valljuk be: karácsonyi (és egyéb) szokásaink egyre torzulnak. Nem csupán úgy, hogy szimbólum-rendszerük jelentése kifakul, és hogy életmódváltozásunk, szokásaink anakronisztikussá tesznek, múzeumi látvánnyá merevítenek hiedelmeken, babonákon alapuló népszokásokat. Még csak nem is úgy, hogy a karácsony szokása átterjed olyan kultúrákra is, amelyeknek nem mond semmit egy kétezer éve született vallásalapító születésnapja.
A karácsony mind a kereszténységben, mind a szélesebb világban a családi szeretet és összetartozás nagy ünnepévé (is) módosult, ami elfogadhatóvá teszi minden kultúra számára. De ahogy a fogyasztói társadalom szőrös mancsával belenyúl a lelkekbe, a családi szeretet és jelképes ajándékozás helyett az egymás túllicitálásán, a gazdagság fitogtatásán alapuló, tömeg-hisztérikus vásárlási versennyé silányító kényszerű pénzkiadássá mocskolja az ünnep tisztaságát. Az „adni jó” helyébe az „adni kell” lép, a „tőlünk is elvárják – mi is elvárjuk” romboló szemlélete.
A rohanásban, tülekedésben, legatyásodásban megfáradt embernek ad-e annyi lelki örömöt a szeretet ünnepe, ami ezt a tortúrát megéri? Nem a belső elmélyedésre, csöndes önvizsgálatra, az egymás szemébe nézésre, szeretteink összegyűjtésére és átkarolására van-e inkább szüksége a léleknek? Békére, csöndre, megértésre, gyermekeink megerősítésére, semmint reklámokra, kaptafa-műsorok giccses történeteire, érzelempótlékokra? És a hívőknek persze a Megváltó születésére – mert azért innen indul mégis csak ez a mai ünnep.
Boldog karácsonyt, belső harmóniát, barátaim!
