Mielőtt az előadásra térnék rá, célszerű néhány alapvető dolgot tisztázni az olvasó számára. Transzvesztitának
azokat a férfiakat (és kisebb részben nőket) nevezik, akik szívesen öltöznek a másik nem ruháiba. Egyszerűen:
abban érzik magukat igazán jól. De mindjárt le kell szögezni, hogy nem minden a saját neméhez vonzódó ember transzvesztita, és nem minden transzvesztita meleg, sőt még csak nem is biztos, hogy biszexuális. Attól, hogy valaki úgy érzi: rossz testbe született, általában szenved az illető, de ha a számára kellemes (női) külsőt magára öltheti, élhet akár boldog társkapcsolatban nővel és lehetnek gyermekei is anélkül, hogy saját nemű partnerrel kapcsolatot létesített volna. Ugyanakkor nem minden meleg, leszbikus ember igényli a vonzalmának ilyetén, öltözködés általi kifejezését.
Ne felejtsük el, hogy akár tetszik, akár nem, még az „egészséges” emberekben is vannak feminin és masculin
tulajdonságok, csak nem mindenkinél azonos arányban. Ha a másik nem nyomait elnyomja nemi identitásunk, akkor
a közvélemény számára „nincs baj”, ám ha valakinél felbillen a bennünk rejtőző arány, akkor az intoleráns
közösségékben azonnal felhorgad az önhatalmú „rendet tevés” belső kényszerűsége, és valláserkölcsi és egyéb
okokra hivatkozva, kéretlenül is azonnal elkezdik védeni az „egészséges” többségi társadalmat a „mételyező”
másságtól. (Gondoljunk csak a meleg felvonulások elleni teljesen indokolatlan ellenreakciókra!)
A műveletlen, kirekesztő társadalom sose szereti a másságot. A kövér, vagy szemüveges gyereket már az iskolában
is bántják pajtásai. Felnőtt korban a siketek, értelmi fogyatékosok, autisták stb. szenvednek a társadalmi el nem
fogadástól. A tanulatlan ember ösztönösen hitványnak tartja az iskolázottat. A magyar felsőbbrendűnek hiszi magát
a szlovákokkal, románokkal, s főként a cigányokkal szemben, gyanúsan méregeti a köztünk élő kínaiakat, arabokat,
de még erdélyieket is, szóval, ha bármi baja van, azonnal keres magának egy kisebbséget, akit mindezért okolhat,
akár igaza van, akár nincs. És mindennek oka a műveletlenség, a másság nem ismerete, el nem fogadása.
Az európai, a távol-keleti színházművészetben évszázadokon át férfiak játszották a női szerepeket (pl. Shakespeare
korában), az operaműfajban viszont nem ismeretlen a „nadrágszerep”, azaz nők által alakított fiatal férfi sem. Vagy
emlékezzünk vissza, milyen ragyogó volt Dustin Hoffman (Aranyoskám), Robin Williams (Mrs Doubtfire), vagy Rudolf
Péter (Micsoda nő ez a férfi) a maga szoknyaszerepében a filmvásznon. A revük világában nem ismeretlen a
nőimitátor fogalma sem, amely szerepkör lényege, hogy egy férfi megfelelő sminkkel, ruhával, és mozgás-utánzással
valóságot megtévesztően eljátssza play-backkel, hogy most az eredeti művésznőt látjuk a színpadon. Mindezzel csak azt szeretném alátámasztani, hogy a másik nem ruháiban való megjelenés mennyire szerves része a színháznak, ugyanis ezennel elérkeztünk a Karinthy Színház előadásához.
A „Primadonna, a Balaton csillaga” három nőimitátor színész transzvesztita revüműsoráról, és úti kalandjairól szól. Madonna (Várnai Szilárd), a frissen kirúgott, idősödő biszex revüsztár, Mici (Tölgyesy Zoltán), a színpadtól már visszavonult, nemrégiben megözvegyült meleg „feleség”, valamint Sziszi (Réti Barnabás), az öltöztetőből tehetséges művésszé cseperedő, ugyancsak homoszexuális fiatalember ugyanis elvállalnak egy munkát egy balatoni lokálban, de útközben váratlan kalandokba keverednek különféle emberekkel.
Czeizel Gábor író-rendező és társszerzője, Vajda Anikó a magas irodalomtól távol álló, de kellemesen fogyasztható, szórakoztató történetet hozott össze, amelyben részben az a lényeg, hogy minél többször el lehessen énekelni hazai és világslágereket. Hőseink találkozásaiban azonban, ha felszínesen is, de megjelennek bizonyos kisebbségi problémák is, az országot magukénak is valló cigányoktól a Magyarországon letelepedett ázsiai feleségen át egyes társadalmi rétegek melegellenes megnyilvánulásáig. A Karinthy, amelytől nem áll távol a beavató színház fogalma sem, ha úgy vesszük, ezzel az előadásával is egyfajta beavató színházat játszik, a másság megismertetésének és elfogadtatásának beavatását. A darabban megjelenő másság ugyanis elfogadhatóan, a jó ízlés keretein belül ábrázoltatik. Ezek az emberek szerethetően esendőek, és a nézőben nem a ki kivel, mit és hogyan kérdés mocorog, hanem az hogy ezek a „mások” is szeretetre, emberi érzelmekre, összetartozásokra vágynak, ebben teljesen egyformák vagyunk. Nem őket nevetjük ki, hanem csetlés-botlásaikat, és a gyanútlanul betért néző az első percek meglepetése után egyre természetesebben örül a daloknak, táncoknak, meg annak, hogy ezek a művészek – függetlenül attól, hogy a magánéletben milyen identitásúak, hiszen az nem is lényeg, milyen jól játsszák nőimitátori szerepeiket.
Tölgyesy Zoltán (Mici) „anyanyelvi szinten” ismeri a nőként viselkedés minden momentumát, szemével, testével,
hangjával úgy játszik, hogy például ismerősöm az első pillanatban azt hitte, Voith Ágit látja a színpadon. Vagy, ahogy szám közben a legyezőjét kicsattintja, a mozdulat szinte nyíltszíni tapsra készteti a nézőt. Réti Barnabás (Sziszi) más típust játszik, ő a romantikusan vágyakozó, ábrándozó, szeretetéhes kis meleg, fokozatosan jön rá a tehetségére és lehetőségeire. Ugyanakkor ő lesz az áldozata a buziverő suhancoknak is. Várnai Szilárd (Madonna) a legférfiasabb mindhármuk között. Madonna lelke nem nőből van, és akitől a hetero kapcsolat sem áll távol, éppen ezért nála a női ruha részben csak jelmez, nem is jár mindig abban. Neki ezt az identitáskettősséget is el kell játszania. Jó alakításaikhoz Veréb Dia kifejező jelmezei is nagyban hozzájárulnak.
Rajtuk kívül szinte mindenki több szerepet is alakít az előadásban. Mindenképp ki kell emelni a gyönyörű Nagyváradi
Erzsébetet, aki négy különböző karaktert is énekel és játszik kiválóan, és Köves Dórát (a másik szereposztásban
Balázs Andreát), aki szép énekhanggal és kellemes játékkal hoz ugyancsak három figurát. Iványi Árpád ötletes
díszletmegoldása és Horváth Henriett koreográfiái jól használják ki a kicsiny tér minimális adottságait.
A könnyed szórakoztatást sem szabad lebecsülni, és ha valaki nem előítélettel viseltetik a téma iránt, nagyon
kellemes kikapcsolódást szerezhet ezen az estén (januárban 13-án is játsszák a darabot). Buda kicsiny színházának
sokoldalúságát jellemzi, hogy ebben az évadban ez volt a negyedik bemutatója, amit január 9-én Kosztolányi
Aranysárkány című regényének színpadi adaptációja, 28-án pedig a Hyppolit, a lakáj premierje követ majd. Mindez
29. éve, állami támogatás nélkül! Szerencsére a közönség változatlanul és méltán magáénak érzi, és szereti Karinthy Márton magánszínházát.
