Hagyjuk most a hitleri felhatalmazási törvényt (Ermächtigungsgesetz), én más, közelebbi példákra fogok az alábbiakban hivatkozni. (Masaryk külügyminiszter furcsa halála; kép: blesk.cz/korkep.sk)
Szóval, tudjátok, van az a bizonyos Benefit of the doubt. Emlékeztek, amit például Jan Masaryk, a rendkívül népszerű Tomáš Garrigue Masaryknak, Csehszlovákia egyik alapítójának fia szavazott meg a sztálinista Klement Gottwald javára, majd ennek manifesztációjaként belépett a kommunista kormányba, külügyminiszter lett, mintegy demonstrálva, hogy a Gottwald iránt táplált jóhiszeműsége mindenki számára követendő példa. Ám mit tesz isten, alig egy hónap múlva Masaryk külügyminiszter kizuhant irodája ablakán, s ahogy egyes nyugati lapok írták: kiesett, de elfelejtette becsukni maga mögött az ablakot. A többit tudjuk.
Vagy ott volt Szakasits Árpád. Megadta a teljes bizalmat Rákosi Mátyásnak, s összehozta az SZDP és az MKP egyesülését. Meg is kapta érte a jutalmat: kilenc hónapon át, 1949. augusztus 23-tól 1950. május 9-ig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke lehetett. Aztán Rákosi meghívta ebédelni, ám a levesestál helyett markos ávós legények várták: koholt vádak alapján életfogytiglani börtönre ítélték. A többit tudjuk.
Vagy ott volt a tonkini incidens, 1964 augusztusában. A novemberi választások előtt Lyndon B. Johnson demokrata elnök azzal kampányolt Barry Goldwater republikánus szenátorral szemben, hogy míg Goldwater harcias, elutasítja a békét, fegyverkezne és rettenetes, beláthatatlan következményekkel járó háborút indítana, addig ő, Johnson, a békés rendezésre törekszik, s nem küld amerikai fiúkat Vietnamba harcolni. S még 1964 augusztusában a szenátus 98:2 arányban megszavazta Johnson szabad felhatalmazását, hogy az elnök legjobb belátása szerint tegyen meg mindent a békéért. Johnson megnyerte a választásokat, legyőzte a rázágyút öntő Goldwatert, az országtól megkapta a felhatalmazást, s a megígért béke jegyében 1965 februárjában szépen nekilátott Észak-Vietnam bombázásának, valamint odaküldte az amerikai fiúkat háborúzni. A többit tudjuk. (A későbbiekben amúgy mindenki a két ellenszavazót irigyelte.)
A politikus, ha picit is változik a helyzet, rendkívül találékony, s az Otto von Bismarcknak tulajdonított mondás a politikusra nézve abszolút igaz: „Csak az ökör következetes!”
Vagyis azt akarom mondani, hogy ha és amennyiben elfogadjátok és megszavazzátok a készülő törvényt, amely teljes felhatalmazást biztosít Orbánnak és embereinek, akkor ezzel világossá teszitek, hogy semmit sem tanultatok és semmit sem értettetek meg az elmúlt tíz esztendőből.
Benefit of the doubt Orbánnak? Megállapodás a kiskecske és a mindig éhes és örökkön falni készülő farkas között arról, hogy a kiskecske álmát a farkas őrizze? Betakargatja szépen, ad neki jó éjt puszit, majd korgó gyomorral, lábujjhegyen kioson a hűtőszekrényhez, hátha talál még benne valami ehetetlen, száraz maradékot a múlt hónapból?
És csak utóiratként: Varga Judit törvénytervezete, amely kimondja, hogy „Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”,
nos ez a szöveg annyiban nem vethető össze a Rákosi-féle törvénykezési gyakorlattal, amennyiben Rákosi idején még nem volt Facebook. A többi viszont stimmel!