Régi filozófiám, hogyha több kielégült ember élne a Földön, bizonyára kevesebb háború és piszkálódás lenne az emberek között. Csakhogy az amerikai társadalom kielégületlen. Sehol sem érhető tetten annyi frusztrált, félszeg, a nők előtt zavarba jövő pasi, mint az amerikai filmekben, ugyanakkor, ha elszabadulnak, akkor durvák, erőszakosak, közönségesek, nemi képességeikkel hencegők. Ez a társadalom egyfelől prűd, másfelől szabados, mint akit nem készítettek fel idejében a nemi érésre, és a másik nemmel való egészséges együttlétre. Ennek az össznépi frusztrációnak a termékei az Amerikai pite-filmek is.

Tizenhárom évvel ezelőtt, az első filmben még egy folyton hülyeségeken agyaló, és a felgerjedő vágyaival nem bíró középiskolás társaságot ismertünk meg. A film központi témája az volt, hogy miként lehetne már végre elveszíteni a szüzességet, a vígjátéki elem pedig az e körüli csetlés-botlásból fakadt. „Az Amerikai pite-sorozatban az a jó, hogy mindenkinek voltak az életében olyan pillanatok, mint a sztorik hőseinek – mondta a széria sikerének egyik okáról Craig Perry producer. – Persze, csak kevesen kerültek végül olyan durva helyzetekbe, mint a szereplők. Ezért gondoltuk, hogy 13 év után érdemes ismét összehozni őket egy harmadik folytatásban.”

Én azért nem volnék ebben olyan biztos, hogy érdemes volt, ugyanis túl azon, hogy Az amerikai pite 2. és az Amerikai pite – Az esküvő mozifilmek szépen hoztak a kasszára, a videováltozatban forgalmazott Amerikai pite – A zenetáborban, Amerikai pite – Pucér maraton, Amerikai pite – Béta-ház, Amerikai pite – A szerelem könyve is ugyanazt a bőrt nyúzogatták mind a rókáról, mind a répázásról. Az Amerikai pite – A találkozó tehát 13 év alatt már a nyolcadik ebből a tésztának álcázott önkielégítésből. Még mindig nem elég?

A 13 év alatt Jim (Jason Biggs) és Michelle (Alyson Hannigan) összeházasodott és már egy kissrácuk is van. Kevin (Thomas Ian Nicholas) és Vicky (Tara Reid) szakítottak. Oz (Chris Klein) és Heather (Mena Suvari) elhidegültek egymástól, de Finch (Eddie Kay Thomas) még mindig odavan Stifler anyjáért (Jennifer Coolidge), akit a filmrendezők most Jim özvegy apjával (Eugene Levy) hoznak össze. Stifler (Seann William Scott) ugyanaz maradt, aki volt, elégtételként viszont most megkapja Finch deus ex machina előkerült mamáját. A régi barátok most felnőttként ismét összejönnek, hogy a régi szép időkre emlékezve megint átadják magukat hormonjaik tombolásának. Nem hiányozhat a fékezhetetlen szexualitású Jessica (Natasha Lyonne) sem, és természetesen részt vesz a buliban Nadia (Shannon Elizabeth), Jim első randipartnere is. Lehet tehát megint kavarogni, egy- és kétértelmű helyzetekbe bonyolódni, amiből dadogós kimagyarázkodás következik, lehet ízlésesen és ízléstelenül poénkodni, és közben vedelni jó amerikai szokás szerint.

Hőseink, bár nagy menőknek adják ki magukat, lényegében kispolgári piti lúzerek, akik továbbra is tele vannak komplexusokkal és frusztrációkkal, amiket viszont Woody Allen sokkal nívósabban szokott megjeleníteni a filmjeiben, bár kevéssé valószínű, hogy az ő filmjeinek és a pite-filmeknek a nézői azonosak volnának.

A film műfaját leginkább tinivígjátéknak lehetne aposztrofálni, bár ennek ellentmond a jogosan kitett, 18-as korhatárt jelző karika. Ez tehát leginkább a 18 éven felüli, lélekben még mindig éretlen, minden hülyeségre kapható fiatal közönségréteg filmje. A szövegfordítónak még a hazai Rapülők együttesre és a Nem adom fel című slágerre is van utalása, hogy a közönségből egy kis aktuális vidámságot kihozzon. Mert, ahogy elnéztem, bizonyos burleszk-kaptafákon és előre kiszámítható poénokon túl nem sok humorforrás akad ebben a pitemicsodában, hacsak az nem, hogy a harmincasokká lett és a jelenlegi tini generáció között is már alakulgatnak a konfliktusok.

Ami a színészi játékot illeti, eléggé közepes alakításokat látunk. Az amerikai filmek közepes színészeire, főként a nőkre, jellemző egy bizonyos gesztusrendszer, és annyi szemforgatós grimaszolás, amennyi egy arénában is sok volna, nem hogy filmvásznon, premier plánban.A magyarszinkron – Hevér Gábor, Závodszky Noémi,Széles Tamás,Rajkai Zoltán, Vadász Bea,Gáspár András,Molnár Ilona, Minarovits Péter, Rosta Sándor – ezúttal is jól teljesített.

Szeretem az almás pitét, a meggyes pitét, a túrós pitét, de nekem valahogy ebből az Amerikai pitéből már elegem van – igaz, már az első filmnél telítődtem vele. Kell még valakinek pite? A filmből és az alkotók kedvéből sejthetősen akár még a további folytatásokra is sor kerülhet, de én valahogy nem vagyok kíváncsi egy érdektelen amerikai osztályközösség véget nem érő szexuális problémázgatásaira. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy a UIP-Duna Film forgalmazási listáján nem fog rosszul szerepelni az április 5-től látható mozidarab.