Most megint van egy csapatunk, illetve eddig is volt, a régi önmagában az új, a különbség a vonzalomban leledzik: azt semmibe sem vettük, ezt szeretjük. A szerelemben van ilyen, férfiemberként tudom, hogy egy új ruha, az eddig nem használt rúzs csodát tud tenni, aki tegnap még taszított, azt ma kívánjuk: elő tehát a sminket!

A CSAPAT 2016, az, mint a csapat 2010 vagy a csapat 1997. Lőhet gólt a svéd Ibrahimovic, a máltai Schembri nekünk, vagy a finn Moilanen a saját kapusának, kedvelhet vagy utálhatott a szerencse, a csapat a miénk. Ezt kaptuk, reklamálhattunk, a csere soha nem rajtunk múlott. Ha az égiek közénk küldték Puskást és Bozsikot, akkor Bácsi Sanyit és Torghellét is el kellett fogadnunk.

Végh Antal, az író, már nincs köztünk, 2000-ben elment, a könyve emlékeztet rá: „Miért beteg a magyar futball?” Esetleg végítélet: „Gyógyít6atlan”. Utóbbit, szinte pontosan 30 évvel ezelőtt adta nyomdába, miután labdarúgó-válogatottunk, az akkori csapat 1986. június 2-án, a világbajnokság csoportkörében 6–0-ra kikapott a Szovjetuniótól. Pedig az a csapat a selejtezőkben oda-vissza megverte Ausztriát, a világsajtó Európa legjobb válogatottjának tartotta, tehát azt a megbecsülést kapta, amit ma Belgium vagy Portugália. 

A nagy zakó előtt idegenben csapott oda az NSZK-nak, itthon rúgott hármat a braziloknak. Aztán jött Irapuato, a hat és a nulla. Végh Antal szerint a lassú halál.

Azóta kiderült: a magyar foci válogatottja, a csapat, örökéletű. Legfeljebb a címer változott a mellen, úgy, ahogy az anyajegy szokott, simogatni lehetett, kaparni nem, a szeretetet igényelte az anyaföld helyett. A beteg kómába esett, de állapotában, a szaknyelv szerint, javulás következett be.

A csapat valamikor furcsa, garázda életet élt, szerették, amikor mindenkit megvert, és pipogyának tartották, amikor őt verték. Sokan már a végelgyengülést is elkönyvelték, erre tessék, most az adrenalin-injekciók, esetleg az elektromos sokkolók hatására összerántja magát, és máris mindenki reménykedik, hogy még sokáig köztünk marad.

Könyvet írnak róla, ahogy egykoron a Pál utcai fiúkról. Már nem Boka, Áts Feri, nemecsek ernő a főszereplő, hanem maga  A CSAPAT 2016. Ami 30 évvel ezelőtt nemzeti gyásznak tetszett, az ma a nemzeti büszkeség. Ott voltunk az Európa-bajnokságon (16 086 napos böjt után), nagy dolog. Már elfelejtettük, hogy hajdanában nekünk terítették az asztalt. Bejutottunk a legjobb 16 közé.

Kajakosaink, vízilabdázóink, azaz más csapatok mindig ott vannak. Úgy másszák a dobogókat, ahogy alpinisták a hegyeket.

Mégis, A CSAPAT 2016 visz ki utcára tömegeket, miatta ellenségek békülnek ki, kedvéért még a megcsalt házastársak is megbocsájtanak a csábítónak? Nincs négymillió szegény, nincs intézményesített korrupció, A CSAPAT van. Középszer, babérlevéllel a homlokán. A semmiből érkező jégkorongozók, és a csúcsokból lezuhanó, de végre kapaszkodót lelő focisták most, 2016-ban találkoznak. Éltetik őket, mert az emberek szeretnek éltetni, ünnepelni.

A politika, a hatalom a látszatsikerekért kéri a tapsot. „Megvédtük a nyugdíjakat. Javítottuk a közbiztonságot. Magyarország jobban teljesít.” Erre nem lehet felvonulni, Szijjártót a reptéren köszönteni, Orbánt ölelgetni, Habony Árpáddal fotózkodni. Az egy másik csapat.

És talán ezért szeretjük annyira a miénket, a középszerűt, az egyszer nyertest, máskor vesztest. Mert az a mienk. Tisztességgel küzd, nem hazudja a szürke mackóalsót textilgyárnak, és nem mondja, hogy a 0:4-ért bennünket irigyel Európa.  

Talán egyszer, majd győztesként is ünnepelhetjük őket…

(Dénes Tamás és Lakat T. Károly: A CSAPAT 2016 / Kossuth Kiadó, 2016)