Kenyeret, ennivalót, meleg cipőt karácsonyra

(Írta: Barthalas Zsuzsa/ujnepszabadsag.com) Egy kicsi, 8 éves gyermek ezt rajzolta a karácsonyi kívánságlistájára. Úgy is mondhatnám, hogy papírra vetette primer, elemi szükségleteit, olyasmit, ami neked, a te gyerekednek, unokádnak valószínűleg természetes, kedves Olvasó!

Elképzeltem ennek a sanyarú sorsú kisgyereknek és sok-sok nélkülöző társának az életét, ahogyan sóvárognak étel és meleg lábbeli után, ahogyan gyermeki képzeletükben egy olyan világot álmodnak maguknak és családjuknak, ahol nem kell sem éhezni, sem fázni!

Mintha egy Dickens-regényt olvasnék, vagy Victor Hugótól A nyomorultakat, és hogy magyar irodalmi példát is hozzak, akkor Móricztól az Árvácskát, vagy József Attilától a Kedves Jocót! 1917-ből! Emlékeztek, ugye?

„De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni. (…)”

Mindegy is, hiszen ez a mostani, 21. századi szegénység nincsen képernyőn, nem tolják a képedbe, láthatatlan! Nincsen piaci értéke, nem generál forgalmat (lásd egy Rolex-karórás, jachtozó celeb), nem kell tudnod róla, ha látod, ha szembejön veled, akkor sajnálkozva lesütöd szemedet, mert már neked sincs annyi, hogy mindenkinek adhass belőle! Euro-milliárdok zúdultak az országra 13 éven át, felzárkóztatásra, mégis törött ablakokon, fűtetlen, vagy szeméttel fűtött kályhájú szobák ajtaján kopogtat a dickensi nyomor. Kicsi gyerekek ébrednek éhesen, vacognak, fáznak és beázó, lukas lábbelikben baktatnak az iskolába, ahol már az is teljesen mindegy, mellékes, hogy van-e tanító, vagy tanár, majd vigyáz rájuk valaki, míg a szülők, ha a helyi hűbérúr-polgármester is úgy akarja, akkor közmunkázhatnak, hogy legalább néhanapján étel kerülhessen az asztalra…

Hányan lehetnek ők, ott a nyomor szélén, peremén? 1-2-3 milliónyian? És hányan, akik kapaszkodnak még a lecsúszás előtti utolsó deszkába, korlátba, akik most, télen talán még bízhatnak abban, hogy a tavaszig nem jönnek a Schadl-féle végrehajtók, hogy az utcára tegyék őket?
Hányan estek áldozatul kisemberként a nagy banki devizahiteles mézesmadzag-átverésnek, s viszik most a fedelet a fejük fölül, mert anno egy erre kiképzett banki alkalmazott rávette őket, hogy a beázó tetőt, elromlott kazánt, vagy a már elengedhetetlenné vált (nem luxus) felújítási munkálatokat svájci frankhitelből finanszírozzák? A szegények adója, a 27%-os áfa, mondhatni, világklasszis, a minősíthető élelemhez való hozzáférés lassan csak a kiváltságosok joga.

Már beszélhetünk energiaszegénységről is, hiszen az áram, a gáz is olyan drága a monopolhelyzetű szolgáltatóknak „köszönhetően”, hogy a fogyasztás maga válik luxussá. Ehhez jön még a víz, a csatorna, a szemétszállítás díja. A dolgozói szegénységről írnak, beszélnek régóta már a szociológusok, de mindhiába, hiszen az a gazdasági-társadalmi modell, amiben ez az ország működik, nem képes kezelni ezt, nincsen szociálpolitika, szociális háló, amely visszasegítené a leszakadókat, gyermekeiket a felzárkózási pályára, biztosítaná számukra, mondjuk, a képzésen keresztül a társadalmi mobilizációt.
Dickensi világban vagyunk, vagy móricziban, mikszáthiban, ha úgy tetszik, s pont a politika az, az önző, korrupt Orbán-rezsim, a maffiaállam, amelyik létrehozta és konzerválja ezt az állapotot, immár egy olyan szövetségi rendszer (Európai Unió), jóléti és jogállamiságra épülő demokráciák tagjaként, amelyekben biztosítottak az emberi alapjogok, az esélyegyenlőség minden polgár számára.

A nyolcéves, kenyeret és cipőt rajzoló kislány ezt talán sosem fogja megtudni, mint ahogy azt sem, hogy létezik olyan hely is Európában, ahol neki még arra is lenne esélye, hogy orvos, kutató, mérnök, egyetemi professzor stb. legyen, hogy az ő majdani gyermekeinek már nem kell fázniuk és éhezniük, hogy ők már korcsolyát, könyvet, babát, vagy legót rajzolhatnának a karácsonyi kívánságlistájukra.

Persze, csak akkor, ha lesz még élhető bolygó, ha lesz még karácsony…, de ez már egy másik történet…