Keresztútnak (via crucis, via dolorosa) nevezzük azt a nagyjából másfél kilométeres útszakaszt, amelyet Jézus tett meg kereszttel a vállán, elítéltetésének helyszínétől a Golgotáig, kereszthalálának helyszínéig. A mai római katolikus gyakorlatban 14 stációképen keresztül szokták bemutatni ezt az utat. Ezek: 1. Jézust halálra ítélik. 2 Jézus vállára veszi a keresztet 3. Jézus először esik el a kereszttel. 4 Jézus anyjával találkozik a keresztúton. 5. Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet. 6. Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát. 7. Jézus másodszor esik el a kereszttel. 8. Jézus beszél a síró asszonyokhoz. 9. Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 10. Jézust megfosztják ruhájától. 11. Jézust keresztre szegezik. 12. Jézus meghal a kereszten. 13. Jézust leveszik a keresztről és anyja ölébe helyezik. 14. Jézust eltemetik.
Nos, ez a furcsa film pontosan ennyi fejezetre osztva és ezekkel az alcímekkel viszi végig a történetet, csakhogy nem Jézussal, hanem a 14 éves Maria mai rövid életének bemutatásával. A rendező minden egyes fejezetet egyetlen statikus gépbeállással, vágás nélkül vesz fel, amelyben legfeljebb a szereplők mozognak, de azok is többnyire csak beszélnek, és a gép mindössze a bérmálkozási, illetve a végén, a temetői jelenetben mozdul meg egy kevéssé. Ez tehát nem a Jancsó-filmekre jellemző egy tekercs hosszúságú, folyamatos svenk, belső vágás, hanem mintha egy képet néznénk egyetlen nézőpontból, amelyen belül történetesen van némi mozgás (operatőr: Alexander Sass), de minden vágás nélkül.
Mindjárt az első „stáció” meghökkenti a nézőt, mikor a „Jézust elítélik” címszó alatt egy jó tízperces hittanórát látunk, amelyet Weber atya (Florian Stetter) tart a közelgő bérmálkozására készülő hat gyereknek. Köztük van a 14 éves Maria (Lea van Acken) is. Azt is megtudjuk, hogy ez nem egyszerű felekezet, tagjai a X. Pius Papi Testvériséghez tartoznak, amely fundamentalista nézeteivel, leginkább az ős-Bibliához ragaszkodónak vallja magát. Még azt is elítélik, hogy más felekezetnél a szentség kiszolgáltatásakor az ostyát valaki a kezébe, s nem a nyelvére veszi. Amikor arról esik szó, hogy ki miről mondana le áldozatul, Maria azt fogalmazza meg, hogy ő legszívesebben önmagát áldozná fel istennek azért, hogy a négyéves kora ellenére még nem beszélő legkisebb testvére megszólaljon.
Maria családjában a bigott anya (Franziska Weisz) a hangadó, aki talán észre sem veszi, mennyire drillben tartja a családját. Az apa (Michael Kamp) inkább csak megadóan hallgat, négy gyerekük is megadóan tűr, Maria pedig minden „bűnéért” önmagát marcangolja. Az anyának jó szava nincs hozzá, csak feddés, korholás. Egyedül Bernadette (Lucie Aron), a család francia gyermek-felvigyázója az, aki a kislány védelmére kel az anyával szemben, amiért persze őt is letorkollják; Marie csak tőle kap igazi szeretetet.
Marie legnagyobb bűne, hogy a könyvtárban egy matematikai lecke kapcsán megismerkedik egy iskolatársával, Christiannal (Moritz Knapp), aki egy másik templomhoz tartozó kórusban énekel, és meghívja őt, hogy hallgatná meg őket. Maria szívesen elmenne, sőt a kórustagság is érdekelné, de otthon azt hazudja, hogy egy barátnője hívja őt oda. Anyja magából kikelve hallja, hogy a kórus nem csupán Bach-zenét, de gospeleket és soult is énekel, s főként, mikor Maria bevallja, hogy nem mondott igazat. Az anya eltiltja őt mind a kisfiútól, mind a másik templom kórusától. S mivel mindezek a közös vacsora alatt zajlanak, már nemcsak a kislánynak, de a nézőnek is görcsben áll a gyomra.
Maria még az iskolai tornaórán sem hajlandó popzenére végezni a gyakorlatokat, ezért egyre inkább elszigetelődik még a társaitól is. Lassan már nem is eszik mást, mint néhanap a szent ostyát. Elérkezik a bérmálás napja, amikor is Maria a legfontosabb pillanatban elájul. Orvoshoz viszik, aki jól sejti, hogy mi áll a dolgok hátterében, de az anya itt is maga felel a Mariának feltett kérdésekre, és még katolikus kórházba sem akarja engedni a kóros soványságtól is szenvedő gyermekét. Végül Maria mégis a kórházi ágyra kerül, felveszi az utolsó kenetet, majd meghal.A papés az anya megdöbbenve tapasztalja, hogy Maria halálának pillanatában az eddig némának hitt öccse megszólal.
Gyermeke halála szinte felvillanyozza az anyát, aki a temetkezési vállalkozóval alkudozik, hogy fehér legyen a koporsó, mert a lánya egy szent volt, akit boldoggá kell avattatni, elvégre már „csodánk is van”. Az apa nem bírja hallgatni, feláll, odébb megy, és lassan a temetkezési vállalkozó is kimenekül innen. Az anya csak ekkor veszi magát észre, és zokogva omlik össze. A kislányt eltemetik, a magas égre feltekintő kamera pedig azt üzeni, hogy az áldozat felajánlása meghallgattatott, Mariát Jézus maga mellé vette.
A filmet nézve pszichésen is roppant nyomasztó mindezt, a majdnem bűnügyet végigélni. A rendező ugyanis – szinte szenvtelenül bemutatva mindezt – ránk bízza az ítélkezést. Lehet, hogy van, aki vallásellenesnek fogja értékelni, szerintem sokkal inkább azt látjuk, hogy a hit, a jó szándék is mennyire el tud torzulni, ha valaki fanatikus bigottan, az élet valóságától elrugaszkodottan kezeli. Különös hangsúlyt kap, párhuzam érződik napjaink nagy kérdésével, a muzulmán fundamentalista fanatizmussal összevetve, hiszen itt is, ott is a túlzásba vitt hitgyakorlás és hitértelmezés okoz tragédiát. Arra figyelmeztet, hogy a veszély mibennünk rejtőzik, ha úgy kezeljük a dolgokat, ahogyan nem kéne.
Bevallom, legszívesebben az első, hosszú hittanóra jelenetnél kijöttem volna a moziból, és később is csak lassan hozta meg az érdeklődésemet, hogy egyáltalán mi lesz ebből. A film nehezen adja meg magát, de ahogy a mélyére hatolunk, egyre érdekesebbé válik. Szeretni most sem tudom, de egyáltalán nem bánom, hogy láttam. Fontos alkotás, meg kell vele szenvedni. De ez is művészi eszköz, és már régóta tudjuk, hogy a mozi csak részben szórakoztat.
Nagy közönségnézettséget, persze, nem jósolok a Brüggemann testvérek alkotásának, de aki rászánja magát és végignézi, nagyon érdekes, katartikus filmalkotással lesz gazdagabb. És talán beszélgetni is lehet róla, hogy mi hová vezethet, ha túlzásba csap át…
