Üdítően hatott a „hivatásos” meghívók között ez az egyértelműen amatőr, ráadásul érezhetően idegen akcentussal megfogalmazott levél. „De a biciklizés szép teljesítményei nem is voltak a fő céljai az utazásával” – folytatja Simon, amit azért lehetett sejteni, hiszen egy „kalandor” nem éppen kitartó, csak ha muszáj. A 3047 km-hez pedig kell a cél: ez világos. És hogy nem egyszerű úti beszámolóról van szó (amit megint csak gondoltam), hanem többről, elvégre így folytatja:

„Szeretném egy kis inspirációt adni mindenkinek, hogy merjük néhányszor kilépni a mindennapi rutinunkból, és frissítjük föl magunkat váratlan kalandokkal”, mondja Simon. Aludt kastélyokban, kúriákban, egy orosz strandon, egy magaslesben, sőt egy antik malomban és egy kiégett faházban.  Mint tavaly, az idén is kerste az európai egységet, most finnek, oroszok és észtek között. Aki kíváncsi arra, hogy meg is találta, vagy se, az jöjjön el, a budapesti Észt Intézetbe, ahol Simon beszámol az 2011. EKF-összekötő útjáról” – állt még a meghívójában. 

Elmentem, s nem bántam meg. Tudtam: jó helyen járok, mert a folyósón megláttam Simon bringáját, a sárga zsákokkal, amit Önök is megnézhetnek a honlapján.

Fiatal, cserzett arcú, bringásan öltözött, az úttól még tán kissé fáradt, de jó kedélyű, mosolygós férfi ült az asztalnál – és mesélt. Megtudtuk, hogy holland diákként véletlenül lett egy magyar Afrika-expedíciób tagja. Azonnal rájött: meg kell tanulnia a magyart, ezt „ritka, érdekes, nehéz és furcsa nyelvet”, ha társaival beszélni akar.  Ez 1987-ben volt. Három évvel később újra „belebotlott” Magyarországba, amikor amszterdami egyetemén diákokat toboroztak magyar egyetemekre. Mi sem természetesebb: jelentkezett. Így találta magát Pécsett, ahol hamar kiderült: nem diák lesz (nem is volt művészettörténet szak, amire kint járt), hanem tanár: nagy érdeklődés övezte ugyanis a holland tanulási lehetőséget a magyar diákok között, csak épp a nyelvet nem ismerték. Így Simon elkezdett tanítani: rögtön 45 diákot a 2–3 helyett, amire ő számított. S mert az élet diktált: apa lett, s így eldőlt a kérdés, hogy marad-e, vagy visszatér-e Hollandiába… Maradt: vállalkozóként él, dolgozik, de a bicikli, a kaland vonzza: más népek, kultúrák iránti fogékonysága nem szunnyadt.

Kitalálta: mivel Pécsett él, fölkeresi Európa Kulturális Fővárosait, elvégre a baranyai megyeszékhely taval Essen és Isztambul mellett vitte ezt a szerepet. Simon meg itt él, szereti Pécset (mert már magyarnak is érzi magát), szeret biciklizni is (mert végtére mégis csak holland) és mert erre a közlekedési eszközre futotta (mert segítséget, szinte semmit sem kapott, senkitől). S ha egy üzlet beindul (mondanánk mi), akkor nincs megállás: Simon 2010 novemberében kigondolta, hogy a 2011. év kulturális fővárosait is felkeresi: Turkut és Tallinnt. Igaz, kicsit későn ébredt, az ötlettel kicsit későn keresett támogatókat (nem is igen talált, mint mondta, csak egy-két magánszemélyt, aki azért sokat lendített sorsán út közben), de nekivágott.

És: három hét alatt bejárta „Tolnát, Baranyát”. Meg Észtországot, Oroszországot, szigetet, szárazföldet, mocsarat.

Megismert Finnországból anno Észtországba áttelepült  és kalandos sorsú, Ukrajnát is megjárt svédeket, észteket (akik elég nyitottak), finneket (ők elég zárkózottak), oroszokat (velük, mert csak oroszul tudnak, nemigen tudott kapcsolatot teremteni, így nem is tud még általános véleményt sem mondani), szettukat (ők egy kis  finnugor szórványnép). Finn éjjeliőrt, aki 200 képet mutatott neki meg a telefonjából: nincs ugyanis unalmasabb, mint Finnországban éjjeliőrnek lenni Simon szerint, mert ott aztán semmi sem történik, semmire sem kell vigyázni, semmit sem kell félteni…

Aludt kánikulai éjben téli hálózsákban (mert a meteorológiai jelentéseket figyelembe véve azt vitt magával), hogy a szúnyogok meg ne egyék, lőporraktárban,  kölcsön kapott házban, leégett kalyibában, kastélyban és luxus loftban.

Evett, ha volt mit, és ivott, ha kapott. Kapott, igaz: úgy adták ki neki éjnek évadján a vizet, hogy meg sem kérdezték, kiféle-miféle…

Nem fáradt el testileg: mint mondja, jó „kondiban” van, nem is készült az útra kemény edzésekkel, csak úgy elindult. De szellemileg mindig készül: a népek, a kultúrák, a történelem érdekli, de nagyon.

Vannak-e tervei? Természetesen. Jövőre is nekivág, mert Szlovéniába meg Portugáliába kell csak menni, ami könnyebb út, ráadásul a spanyol szakaszt jól ismert utakon, búcsújárók közt teheti meg, ha…ha talál támogatót. Az sem a bringára kell: a német „gép”, pedig nem is a legjobb, jól bírja magát. A gumi meg egyenesen szuper: 10 000 km van benne, de sem defekt, sem gond nem adódott, simán ment, esés nélkül. Arra kellene a pénz, hogy tudjanak róla meg hogy ő is készülhessen az útra: ne forduljon elő, hogy akkor vág neki a nagy útnak, amikor az egész Észtország és Finnország nyaral… Nem elégedetlen: akik végül találkoztak vele, erőt adtak, örültek neki, élményekkel gazdagították…

S ha a kedves Olvasónak ezek után a magyar népmesékből a legkisebb fiú, a legkisebb királyfi, netán a Forest Gump nagy futása és követői jutnak eszébe, nos: akkor egyre gondolunk.