Te számon tudod tartani, hányszor követeltek már kormányférfiak „Több tiszteletet a magyaroknak!”? Sajnálatos módon, többnyire csak a külvilágtól. (A nyitó képen: ábrázolás a 15. századból. Két apostol disputája. Luca Signorelli freskója a loretói Santa Casa / Mária Szent Háza bazilikában. Forrás: www.wga.hu)
Holott a több tiszteletre itt, e 93 ezer négyzetkilométeren is nagy szükségük volna a magyaroknak. És nem csak fennhéjázó uraiktól. Kapaszkodjatok meg: egymástól is! Nézzetek csak bele a finomkodva „Hozzászólásoknak” fenntartott dühöngőkbe, miket vágnak/vágunk, mi magyarok, „a magyarok” egymás fejéhez! Mennyi mocsok fortyog a „kommentek” bugyrában!
Azt pedig csupa magyar ember, férfi, nő, fiatal, öreg zúdítja oda. Akármelyik oldalhoz sorolja is magát a jól sikerült megosztás eredményeképpen: mindig a másik a célpont. Ebben a hovatovább országos dühöngőben nincs a másikat pocskondiázó, anyázó, aki egy pillanatra megtorpanna, és elgondolkodna: de hiszen őt magát is anya szülte…
Halkan, félve kérdem: hogyan remélhetünk mi, a magyarok, több tiszteletet bárkitől a külvilágból, ha mi magunk képtelenek vagyunk a civilizált viselkedés elemi tiszteletét megadni egymás közt, egymásnak? Attól még ki-ki a szíve mélyén utálhatja a másikat, elvégre senkit sem kötelező szeretni.
De emberszámba venni: azt talán még nem kéne elfelejteni. Szóhasználatunkban sem.
