Ki kell húzni, míg egyszer csak meghallják az idő szavát

Költői kérdés következik: van-e borjúláb – tartárral – a parlamenti ebédlőben? Ma alakult meg ugyanis állítólag a parlament, és ez lehetőség a sajtónak, hogy az országgyűlés működésével kapcsolatos fontos kérdésekkel foglalkozzék.

Van-e borjúláb – tartárral – a Vadászteremben és környékén? Ez ugyanis a magyar parlamentarizmus egyik legfontosabb mai problémája. A gránitszilárdságú alkotmánnyal minek foglalkozni – hiszen az egypárti diktátum, nem itt alakul ki. A törvények vitáját minek követni, mert azok péntek délután születnek néhány jól fizetett ügyvédi irodában, hogy aztán hétfőn csont nélkül átcsússzék a legnagyobb baromság is. Az interpellációk? A szellemes szópárbajok? Ugyan már … Kétségtelen az idő megszépítő hatása, de amikor már Torgyán József csillaga is fájóan hiányzik a magyar demokrácia egéről – nyilván Mészáros Lőrinc már rég hazavitte és most fényesíti barátjának azt is – akkor elég nagy a baj.

A magyar parlamentarizmus érdeklődés hiányában átmenetileg szünetel, még ha a díszletek és a szereplők még megvannak is.

Egyetlen kérdés maradt tehát csak. Igen. A borjúlábé. Tartárral.

A nyolcvanas években, amikor a parlament még csak üres díszlet volt, végtelenül unalmas és felesleges előadással, e sorok szerzőjét betették egy akkor még létező újság parlamenti tudósítói csapatába. Az évente négyszer előadott országgyűlési ülésszakon körülbelül semmi sem történt, ezért a tudósítók magukat szórakoztatták.

Pontban délben pedig testületileg felvonultunk a Vadászterembe, ahol mint a rendszer kegyeltjei, protekciós borjúlábat kaptunk, tartárral. A nép egyszerű gyermekei ilyen csemegéhez nem juthattak, ehhez pult alá kellett nézni a javából. Én már akkor sem szerettem ugyan különösebben a borjúlábat, de megértettem, hogy a nemesség kötelez. Az nem úgy van, hogy csak bejárogatunk a neogót falak közé és finnyáskodunk. Így hát igyekeztem megbékélni a gondolattal, hogy most egy fontos helyen, fontos dolgot művelek a mind szűkebbé váló érettségi öltönyömben.

Teltek-múltak a hónapok, az évek. Üldögéltünk a Vadászteremben, és elégedetten csettintettünk, hogy már megint milyen jó nekünk. Ekkor valaki berontott, hogy menjünk azonnal az ülésterembe.

Éppen a májgaluskalevest kanalaztuk, ezért a küldöncöt csendre és rendre intettük. Nem a sarki restiben vagyunk, kérem szépen. Ráadásul, mindjárt afféle csemegét kapunk, amit az uralkodó proletariátus választott képviselői útján fogyaszt. Borjúláb tartárral.

De a kolléga csak erősködött, hogy fussunk, mert ilyet még nem láttunk-hallottunk. Én voltam akkoriban a legfiatalabb, engem küldtek be a többiek megnézni, mégis mi történhetett.

Az ülésteremben, ahol az unalom a tízes skálán mindig a tíz körül járt, érezni lehetett a feszültséget. Talán Király Zoltán olvasott be éppen Kádár Jánosnak, aki – mondom a fiatalabbak kedvéért – még a mai uralkodónál is nagyobb úr volt, és a nép is bizonyára jobban szerette, mert mindig 99 százalékot kapott. Szóval, ebben a pillanatban indult el a rendszerváltás – ettől kezdve a borjúláb felé sem néztünk. Mert a szemünk előtt vált egy felesleges, unalmas, politikailag lényegtelen gyűlésből fontos és izgalmas hely.

Tanulság. Borjúlábbal ki kell húzni, míg korunk Kéthly Annái, Király Zoltánjai, Balla Évái, Rózsa Editjei – egyszer csak meghallják az idő szavát. Más kérdés, hogy ehhez azért az időnek is kell egy-két szavának lennie.