Volt szerencsém húsz éven keresztül, 1970–90 között különösen sokat foglalkozni Ausztriával, a magyar–osztrák kapcsolatok csaknem valamennyi ágával, aspektusával (a sportot kivéve, mert ahhoz egyáltalán nem értek). Ha kezdetben óvatosan megtett kis lépésekkel is (benne a második k. und k.-, azaz Kreisky–Kádár-korszakkal), ám törvényszerűen elkezdődött a nagy közeledés, amely a vasfüggöny lebontásával, majd néhány hónappal később azzal érte el a csúcspontját, hogy a Németh–Horn-kormány végül is fölnyitotta a sorompót a magyar–osztrák határon a keletnémet menekültek tízezrei előtt. (Képek: Szigeti Tamás)
A hetvenes évektől egyre többször hangoztatták Budapesten, Bécsben egyaránt: azt szorgalmazzuk, erősítsük, ami összeköt bennünket, és ilyen témát, területet számtalant találtak politikusok, gazdasági szakemberek, tudósok, nem utolsósorban pedig környezetvédők. Ez utóbbi témakörnek kimagasló eseménye volt a Fertő környéki magyar–osztrák nemzeti park létesítése. Az előzményekről számoltam be az akkoriban külföldön is tekintélyes Magyar Hírlap 1988. november 19-i számában. Remélem, érdeklődéssel olvassák az újságíró archívumában föllelt riportot:
Természetvédelmi terület, belépni tilos! – figyelmeztető tábla az osztrák oldalon.
„Egyetértettünk abban is, hogy az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani környezetünk védelmére, természeti értékeink megőrzésére, hasznosítására, illetve fejlesztésére. Ebből a szempontból különösen fontosnak tartjuk a Fertő tó és környéke értékeinek a megvédését, és a nagyközönség számára a mostaninál jobb turisztikai feltételek megteremtését. (Elhangzott Grósz Károly bécsi sajtóértekezletén, 1988. november 4-én.)
„A tó körül olyan táj terül el, melynek ősi kultúrája a nyugat-európaiak számára legalább annyira figyelemre méltó és érdekes kell, hogy legyen, mint a tó természeti kincsei.” (Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák természettudós; életének eddigi 85 évéből évtizedeket szentelt a Fertő tó élővilága tanulmányozására, védelmére.)
Ha valaki, hát akkor Hans Sipötz, Burgenland tartományi főnöke tudja, milyen a Fertő, mit ér a Fertő és mennyire védtelen is a Fertő tó, vagy miként nyugati szomszédságunkban nevezik, a Neusiedler See.
A jobb oldali képen: Alois Mock osztrák külügyminiszter, Hans Sipötz, Burgenland tartományi főnöke, továbbá e sorok írója és Horn Gyula magyar külügyminiszter a vasfüggöny átvágásakor, 1989. június 27-én. (Kép: Matusz Károly/MTI)
Sipötz ugyanis a Tószögben cseperedett föl, jó ideig ott dolgozott tanárként, polgármesterként, mielőtt az országrész politikai és közigazgatási vezetőjévé választották. Lehet, hogy nem olvasta Jókai Mór romantikus művét, a Névtelen vár című regényét, de a többi pamhagenivel együtt tudja, hogy a Valla, a valamikori vízivár, amit máig Burgnak emlegetnek a környékbeliek, a Seewinkel lakói, a Nádasdyak egyik országvédő fészke volt… Konrad Lorenz, a tudós is emlékeztet rá: sok nemzet hadra kelt csapatai vonultak át számtalanszor ezen a területen: avarok, kelták, rómaiak, hunok, portyázó magyarok, bajorok, morvák, törökök, németek, oroszok… A Fertő és környéke azonban szerencsére megmaradt nekünk, magyaroknak, osztrákoknak – európaiaknak.
Közép-Európa egyedülálló tájegysége ez: egy parányi Kaszpi-tenger, egy szeletke Ázsiából. Évmilliók előtti korszakból itt maradt sztyeppei tó, körötte legelők, puszta táj; ha nem lenne bizarr a hasonlat, mondhatnók, hogy egy darabka Kiskunság… Eduard Ehrenhöfler, a burgenlandi tartományi kormány tagja említi kismartoni beszélgetésünkkor: „Mindeddig azt véltük, hogy a mi Fertő-környékünknek nincs párja. Most, hogy a múlt hetekben a Kiskunságot is láttam, jártam a nemzeti parkban, rájöttem: valami hasonlót kellene nálunk is létrehozni…”
Dr. Alfred Pschorn, az osztrák szövetségi gazdasági minisztérium osztályvezetője, a Fertő tó és környéke szenvedélyes szerelmese említi Eisenstadtban: „Jóformán az utolsó pillanatban, de talán még nem elkésve, 1962-ben nyilvánította a helyi kormányzat részbeni természetvédelmi területté a Neusiedler Seet és a Seewinkelt. Ez utóbbiban különösen értékesek a sós-szikes tavacskák, a Lange Lacke, a Zicksee, az Oberer-, az Unterer-Stinkersee és a többiek. Néhány esztendővel később még jobban fölértékelte a kormányzat a Hanság, a Fertő tó és a magyar határ közötti területet, a Tózugot: teljes jogú természetvédelmi övezet lett, majd a WWF, a növény- és állatvédelmi nemzetközi szervezet védnöksége révén természeti parkká nyilvánították. Tizenegy évvel ezelőtt az Unesco vette védelmébe, amikor kimondta: az emberiség egyetemes kincse a Fertő tó és környéke. Mindennek ellenére máig sem sikerült – legalább jogilag – nemzeti parkká nyilváníttatni ezt a tájegységet. Szomorúan kell megállapítanunk: Ausztria az egyetlen közép-európai ország, amelynek nincs nemzeti parkja. Jómagam született bécsi vagyok, de minden szabad időmet itt töltöm, s amennyire tőlem telik, hivatalnokként, magánemberként egyaránt mindent megteszek e természeti paradicsom megőrzéséért, védelméért.”
Lovas kocsival kiránduló turisták az osztrák oldalon, háttérben a hangulatteremtő gémeskút.
Európa természeti értékein nem lehet, nem szabad osztozkodni – együtt, közösen kell őrizni, védeni és élvezni őket. Környezetünk kincseiért érzett aggodalom és tenni akarás csendült ki dr. Maróthy László magyar és dr. Marilies Flemming osztrák környezetvédelmi miniszter együttes nyilatkozatából azután, hogy a nyár közepén a Fertő és a magyar határ közötti félúton, Frauenkirchenben (Boldogasszonyban) találkoztak. Mindketten síkraszálltak a Fertő tó és környéke feltétel nélküli védelméért, közös, az országhatáron átnyúló nemzeti park létesítéséért.
Nem új az ötlet, idestova hetvenéves, hiszen Schenk Jakab (zoológus, ornitológus, természetvédő – a szerk.) már a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban szorgalmazta a Természettudományi Közlönynek írt cikkében a Fertő-táj körültekintő védelmét, a (mai) magyar terület peremén, Mekszikópusztán szerette volna lerakni a leendő nemzeti park központjának alapjait. Hosszú évtizedekig szunnyadt a gondolat, sokáig még a szakemberek is csak hírből hallották, mit tesznek kollégáik a túloldalon.
Dr. Kárpáti László, a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem adjunktusa, aki egyebek között Schenk Jakab törekvésére is fölhívta a figyelmemet, elmondta: „A Fertő tó magyar oldala 1977 óta tájvédelmi körzet, 1980-tól pedig bioszféra-rezervátum. Pontenciális lehetőségünk van a bioszfératáj megmentésére. Ezért is munkálkodik Berczik Árpád akadémikussal az élen a Fertő-táj Akadémiai Bizottság. Sürget mindnyájunkat az élőhely-védelem, miután a múlt évtizedekben alapvetően megváltozott – mert az ember megváltoztatta, gondolván, ekként jobb – a Fertő környéki természeti táj. Az évszázados legelőgazdálkodást tönkretette az intenzív mezőgazdálkodás bevezetésével, a majdnem a tópartig ültetett szőlőkkel. Igaz, Közép-Európa egyik legnaposabb vidéke ez, jót tesz a szőlőnek, de ezen a szikes talajon csak a trágya és műtrágya túladagolásával lehet elfogadható terméseredményre szert tenni. A tóba beszivárgó vegyi anyagok viszont rontják a víz minőségét, rohamosan algásodik a tó…”
Túloldalt, jó madárröptetésnyire a soproni egyetemtől, az Ilmici Biológiai Állomáson Alois Herzig docens, limnológus (a tavakkal, folyóvizekkel, élővilágukkal foglalkozó szakember) azzal kezdi a beszélgetést, hogy a Fertő konfliktusövezet. Siet hozzátenni: nem politikai vagy katonai értelemben. Hála a kitűnő osztrák–magyar kapcsolatoknak, ilyesmiről szó sincs!
„Mind nehezebb összehangolni, egyeztetni a különféle érdekeket: a nád- és halgazdaságét, a természetvédelemét, idegenforgalomét, miként a tó környéki kis magángazdaságok, állattartók, szőlősgazdák érdekei sem igen találkoznak miénkkel. Évente másfél milló turista fordul meg a Fertő partján, háromszor annyi, mint akár tíz évvel ezelőtt. Hasonlóan nagy terhelés érte a Fertőt, mint az önök Balatonját. Kell az idegenforgalom, hiszen pénzt hoz a nemzetgazdaságnak, megélhetést ad az itt lakóknak. Csakhogy zavarja állatvilágot, pusztítja a növényritkaságokat, szennyezi a levegőt. Mind nagyobb erőfeszítésbe kerül az élővilág egyensúlyának a fenntartása, az élettér- és a fajtavédelem…
Mit lehet tenni? Még intenzívebb együttműködésre van szükség az osztrák és a magyar szakemberek, tudósok között. Több szakmai találkozóra, véleménycserére, közös intézkedésre, például az optimális vízfelület és a vízszint fenntartásé pontos halászati adatcserére, vadászatok összehangolására. Röviden: a közös nemzeti park mielőbbi kialakítására.”
Mondjuk ki végre: az Alpok és a Kárpátok közötti medencében, az Ős-Duna medrében kialakult mintegy 320 négyzetkilométeres tó és közvetlen környéke, az ausztriai Tózug és a parndorfi mezőség, a magyarországi tórész, a Hanság mind érzékenyebbé váló, éppen ezért fokozott védelemre szoruló természeti környezet.
Vitorlázók paradicsoma a Fertő.
Párját ritkítja az itteni mikroklíma, Nílus mentire emlékeztető nyári hőség és az ázsiai, a kontinentális telet idéző januári-februári hideg, amikor fenékig is befagyhat a tó alig egy-másfél méteres vize. Római kori villák alapjai, csodás mozaikok hirdetik a történelmi, eszközleletek pedig a történelem előtti idők emberének alkotásait. Római kőfejtő St. Margarethenben – ma passiójátékok színhelye; alig öt kilométerrel odébb, Fertőrákoson ugyancsak kőfejtő – színházi előadások, hangversenyek helye ma, szörnyű szenvedések, százak és ezrek mártíromságának csarnoka a háború utolsó hónapjaiban…
Biológiai ritkaságok, amerre csak tekintünk; bokorerdő-maradványok, gyertyánok, fehér akácok, a lábunk előtt törpe nőszirom, tavaszi hérics, kökörcsin, gubóvirág (itt táncoltak egykoron a lövői boszorkányok?!), nagyezerjófű, vasvirág… Tövükben búvik-surran a zöld gyík, az erdei sikló, szökken a fűrészlábú sáska, szalad az ájtatos manó, ízletes falatra les az ászkapók, magot keresgél az ürge, a hörcsög. Fölül köröz a hamvas, réti héja rágcsálókra, kis madárra, egérre vadászik a barna kánya, mezőn tipeg a nagypóling, nádon-sáson hintázik a sármány, a kékbegy, a barkóscinege. Szürkegém, vörösgém, fehér kócsag, bakcsó, batla, kanalas dámvad, nyári lúd, nádi poszáta, tőkésréce, szárcsa, gólya vár, tollászkodik, lépked, keres – él, jól érzi magát! – ezen a vidéken, a Fertőn és a Tózug apró szikes tavain, a szikes pocsolyák mentén. A tóban sügér, vágó durbincs, compó, kárász, keszeg, piros szemű kele, ezüstös balin, küsz, angolna, csuka, süllő, pontyféle – harmincnál több halfaj – még föllelhető. És a majdnem 300 madárfaj is megtalálja a maga életterét, ha nyugton hagyják, ha nem pusztítják el a környezetét.
Fertáő menti falurészlet gémeskúttal, gólyafészekkel.
Dr. Franz Sauerzopf, az Ilmitzi Biológiai Állomás vezetője elkészítette az országrész táj leltárát. Helységről helységre, facsoportról facsoportra föltérképezte Burgenlandot és benne persze a Fertő tó vidékét, hogy leírhassa, ki merje mondani (Ausztriában ez nagy szó, hiszen ebből is él az ország!): bizonyos területeket – például Szentmargitbányát – veszélyezteti az idegenforgalom. Sokasodik a szemét a cinfalvi (sie- gendorfi) pusztán, Oszlopban. Andau (Mosontarcsa) térsége, a Hanság ausztriai része a lecsapolás miatt vált kallódó nemzeti értékké, tőzegtüzek pusztítják a tájat. Veszélybe került a déli tórész is, Mosonbánfalva (Apetlon) és Ilmic magasságában a nádsziget, holott éppen ez lehetne a majdani nemzeti park egyik központja.
Burgenland zöldjeinek ügyvezetője Christine Heindl tanárnő: „A Zöldek nem rezervátumot akarnak ezen a tájon, hanem élő, egészséges, az eredeti állapotnak megfelelő természeti környezetet… Csakhogy ehhez az eddiginél összehangoltabb érdekegyeztetésre lenne szükség, szilárd politikai akaratra, a hatóságok határozott föllépésére. Enélkül szélmalomharc marad a küzdelmünk például a Tózugban a Tschida-féle libatelep megszüntetéséért, az oszlopi, a pátfalui, a barátudvari, a pándorfalui és a többi illegális szemét-lerakóhely ellen, a talajvíz felelőtlen szennyezése ellen…
Szeretnénk megváltoztatni az A4-es, a Magyarország felé tartó autópálya, valamint a 380 kilovoltos távvezeték vonalvezetését, hogy mindkettő elkerülje a Fertőt, a parndorfi síkot, a Seewinkeit – a leendő osztrák–magyar nemzeti parkot. Autópálya helyett például környezetkímélő, gyakran közlekedő villanyvonatot szeretnénk Magyarország és Ausztria között éppúgy, mint a Fertő keleti oldalán, egészen Pozsonyig, újra megnyitva a Köpcsényen át vezető pályaszakaszt …”
Dr. Wilfried Hicke, a burgenlandi tartományi kormány természetvédelmi osztályvezetője, valamint Helmut F. Grosina, a tartományi igazgatás vezető munkatársa lényegében egyetért a Zöldek aggodalmaival. „A Fertő és környéke egészségéért minden érdekeltet mozgósítani kell, eloszlatva mindennemű félreértést, bizalmatlanságot. Ne feledjük: Ausztria legfontosabb szőlőtermelő vidékéről, legnagyobb hal- és nádgazdaságáról, vadászterületekről van szó! Tízezrek létét, anyagi biztonságát eldöntő ügyekben kell politikai-közigazgatási határozatokat hozni. Északkelet-Burgenland természeti kincseinek megőrzése nem lehet pusztán a tartományi kormányzat feladata, ez annál nagyobb horderejű kérdés, ráadásul anyagilag sem lennénk képesek megbirkózni vele. Szükség van tehát a központi, a bécsi kormányzat támogatására is. Nekünk kész elképzeléseink vannak például a fertői mintaövezetekre. Ezek: a tó délkeleti részén, a magyar határig; a Lange Lacke és a Zicksee közti terület; az Ilmici Biológiai Állomástól a Felső-Büdös-tóig; Védeny környéke; a fehéregyházai partszakasz; Feketeváros térsége. Csakhogy sok százmillió schilling kellene a megvalósításukhoz. Sásony környéke – ez a jellegzetesen „ázsiai” sztyeppevidék – botanikai ékszer. A Zitzmannsdorfer Wiesen, ez a jégkorszaki láprétség a többi között pillangóritkaságairól is híres. Ahhoz, hogy a kistulajdonosoktól megvehessük, legalább 120 millió schilling kellene. Emellett máris hatalmas pénzekért bérelünk természeti tájegységeket, csak hogy védhessük őket. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Fertő ausztriai fele nagyrészt Esterházy-birtok ma is. A kezünk itt is meg van kötve, még akkor is, ha viszonylag jó kapcsolatot ápolunk a hercegi tulajdon kezelőivel…”
Körbeutazván a Fertő ausztriai partvidékét, egyértelműen megállapítható: az idegen, a vendég csak a szépet és kellemeset, a jólétet sugárzó ápoltságot látja. Mintha minden ház és fűszál, muskátlis ablak az idegenforgalom szolgálatában állna.
Bájos-kedves települések csalogatják a turistát a Fertő mentén.
„Valójában így is van: évente kétmilliárd schilling bevétel származik a tartomány idegen forgalmából, jórészt a legnyugatibb pusztának, a Fertő-vidéknek köszönhetően – mondja Hans Kaippel, Burgenland idegenforgalmi igazgatója. – Csak összehasonlításul: a tartomány idei költségvetése 6,5 milliárd schilling. Egy természetvédelmi terület kellős közepén legalább olyan nehéz az idegenforgalom szervezése, lebonyolítása, mint például a mezőgazdálkodás, állattartás, szőlőművelés. Ez utóbbi nehézség úgy-ahogy leküzdhető a leginkább védelemre szoruló területek megvásárlása, megváltása, cseréje révén, főként akkor, ha sikerül megszerezni a lakosság bizalmát, egyetértését. Ez a helyi polgármesterek, tanácsok feladata.
Az idegenforgalom szervezőinek már nehezebb a dolguk, elvégre nem állíthatunk csendőrt minden turista mellé, hogy megvédjük ritka virágainkat, pillangóinkat, halainkat, egyáltalán: e táj varázsát. A szelíd, a kíméletes turizmus hívei vagyunk. Ezért is építettünk például ebben az évtizedben 40 millió schillingért kerékpárutakat; a motorcsónak helyett a szörföt és a vitorlázást ajánljuk, golfpályákat létesítünk és lovaglást, kocsikázást szervezünk vendégeinknek, ösztönözzük a természetkímélő infrastruktúra megteremtését.
Ugyanakkor a lehető legszorosabb együttmunkálkodásra törekszünk magyar partnereinkkel: közös rendezvényeket ajánlunk vendégeinknek, szeretnénk például, ha újabb határátkelők megnyitásával – Pomogy/Pamhagennál, Mörbisch/Fertőmeggyes és Fertőrákos között – akadály nélkül körbe-kerékpározható lenne a – ma még csak terv – közös osztrák–magyar nemzeti park…”
CÍMKÉK
Fertő # magyar–osztrák kapcsolatok # Hans Sipötz vasfüggöny # természetvédelem # Konrad Lorenz # Európa legnyugatibb sztyeppei tava # magyar–osztrák