(Írta: Selmeci János) Megtelt az egyik gyermekpszichiátria, a járványt megelőző őszi időszakhoz képest 40 százalékkal emelkedett a kezelést igénylő esetek száma – ezzel a hírrel volt tele a sajtó még az omikron variáns megjelenése előtt.
A szorongásos és depressziós zavarokkal küzdő gyerekek aránya ötszörösére emelkedett, ugrásszerűen megnőtt az önsértő gyerekek száma. Az intézményben dolgozó szakemberek szerint ez csak a jéghegy csúcsa: jelenleg is 500 gyerek vár időpontra, sokan pedig el sem jutnak addig, hogy felismerjék és kezeljék a problémájukat.
A pandémia és a lezárások pszichológiai és egyéb hatásai persze nem csak a gyerekeket érintik, de kétségtelenül nekik lehet a legnehezebb; ha utólag is, de az európai kormányok is belátták ezt, nem lehet véletlen például, hogy szinte sehol sem zárták be az iskolákat a romló járványhelyzet ellenére sem.
No, de mi ebből a tanulság, ha már a beismerés és a felelősségrevonás alighanem elmarad majd?
Talán az, hogy mielőtt egy kormány egy járványügyi intézkedés mellett dönt, sőt azelőtt is, hogy önök vagy én követelnénk valamilyen intézkedést, mindig tegyük fel azt a kérdést, hogy annak milyen hatása lenne a gyerekekre. Egyezzünk meg, hogy mostantól így csináljuk, csak egy kérdés, lesz rá egy válasz, és annak a fényében döntünk.
És ha már jól megtanultuk ezt a kérdést, akkor érdemes lenne feltenni mindig, amikor a kormány hoz egy döntést, mondjuk arról, hogy milyen plakátokkal pakolja tele az országot. A végén még jobb hely lenne ez az ország.