Schäffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista volt a Berzsenyi Dániel könyvtár vendége a szombathelyi ünnepi könyvhét alkalmából. A szerző és a könyvtár „Játsszunk szerelmet, gyermeket, családot!” címmel jó hangulatú, ugyanakkor meghitt és bensőséges beszélgetésre hívta a – vendég és házigazda számára megtisztelő – nagy számban megjelent olvasókat. (A szerző felvételeivel)
„Amikor az ember felnőtt lesz, egyre kevésbé játszik, pedig csak játszva szabad komoly dolgokat is tenni” kezdte a beszélgetést az írónő, akinek regényei, írásai – Nagy Éva könyvtárigazgató szerint – megtalálják és kinyitják az olvasókban rejlő kis, titkos ajtót.
Az írónő apró és egyedi történeteket elevenített föl életéből, meghökkentő esetek által tárulkozott ki hallgatósága előtt, régi személyes emlékeibe avatta be közönségét. Beszélt féltve őrzött titkokról, édes szabálytalanságokról, szokatlan, játékos dolgokról, amelyek sok esetben elsimítják, feloldják problémáinkat, és kis csodákról, amelyek mellett naponta elmegyünk.
Muszáj néha hátrébb lépni a problémáktól és rálátni a gondokra, bajokra, hogy lássuk a megoldást, tanácsolta hallgatóságának: ki kell kacsintani az életünket meghatározó szabályok hálójából, és a játék segítségével legyőzhetjük a kellemetlenségeket, és eljutunk célunkig, bár ehhez néha föl kell tennünk egy-egy álarcot is.
Beszélt még az időről is: sokan azt vallják, hogy „az idő pénz”, de szerinte a pénz nem lehet az idő mérőeszköze (még ha szegények vagyunk is): ez a hamis meghatározás az oka, hogy az emberek állandóan pörögnek, mint mókusok a kerékben, utol akarják érni magukat és bizonyos dolgokat. Hitvallásaként említett egy szép tibeti mondást: „Addig nem megyek tovább, amíg a lelkem utol nem éri a testemet”. Belebetegszünk, ha nem dolgozzuk fel teljesen az eseményeket – hívta fel – kis történettel bizonyítva is – közönsége figyelmét.
Életének igazán mély pillanatai a családjához kapcsolódnak: gyerekei születése, csendes, melegséges kapcsolata férjével, és édesanyja iránt érzett végtelen szeretete. Visszagondolva ezekre a pillanatokra meggyőzően mondja, hogy akkor és ott minden szép és tiszta volt, „nem fért oda a rossz”.
Tanuljunk meg vágyakozni arra, ami a miénk, ne a nagy boldogságot hajszoljuk, hanem vegyük észre a sok kicsit, ami körülöttünk van, hívta fel hallgatósága figyelmét előadása végén az írónő. Ne feledjük, hogy jót tesz lelkünknek a tágasság és a természet, mert „ha fák közé mész azzá leszel, ha vízhez mész azzá leszel”.