Egészségünk, oktatásunk áráért, nem fillérekért, a jövő nemzedékért, a holnap biztonságáért homokba dugott fejjel érveltek jól felkészült struccpolitikusok. Gazdaságunk válságáról, kormányszintű korrupcióról, elkúrt stadionról, helikopteres magánútról szólhattak a hírek, de a bölcsességek osztogatói csak az „igent” és a „nemet” hallották.
Megint sikerült szorozni a semmit, megkerülni a mindent. Győzelemről lehet beszélni a bukáskor, ahogy korábban gazdagságról a szegénység szorításában. Egykoron virágzó gyárak, gazdaságok mennek tönkre, az élni akarás külföldre menekít, konzerv vagy krumpli a szavazat ára. A Csodaszarvast az Orbán, a Rogán, a Vajna, a Habony törzsek kergetik, mosoly már csak a kínai piacon kapható.
Kerítésen belül a veszély, mi mégis inkább a határon túlra nézünk. A véreinknek szavazati jogot, szociális ellátást, nyugdíjat adunk, a testvéreinknek nevezzük őket. Ha lerombolják az otthonukat, újat építünk nekik.
A háborúból érkezőket látni sem bírjuk. Ma urna, holnap tűzparancs a fogadóbizottság. Védelmezzük az anyaországot, mondjuk, de csak a saját nyomorúságunkat ölelgetjük. A múltunkra, a kultúránkra hivatkozunk: a rablóportyákra, a nemzetiségek elárulására, a zsidótörvényekre, a tévészékház büféjének elfoglalására. Ilyen a tükör, minket mutat.
Eltartóinkat szidalmazzuk, miközben képtelenek vagyunk a saját kezünkbe venni sorsunk irányítását. Nem akarjuk megfogni a kapa nyelét, csak kritizálni azt, aki rosszul tartja. Lenézzük a másik fajtát, és észre sem vesszük, hogy ránk már senki nem néz fel.
