(Forrás: www.muosz.hu) Meghitt ünnepséget tartottak ma, március 15-e, az 1848-i forradalom előestéjén, a magyar sajtó napja alkalmából a Magyar Újságírók Országis Szövetsége (MÚOSZ) székházában. Ünnepi beszédében Kocsi Ilona, a szövetség elnöke a többi között elmondta: papíron sajtószabadság van hazánkban, az alaptörvény is rögzíti, csakhogy miközben a kormány már évek óta százmilliárdokat költ saját politikai propagandája terjesztésére, szerkesztőségeket és újságírókat zár ki a kormányinfóról és egyéb kormányzati eseményekről, amivel a reklámok elosztását is meghatározza, aközben anyagilag hátrányos helyzetbe taszítja a kabinettől független orgánumokat. Újságírókat figyelnek meg titkos eszközökkel, s máig nem tudható, ki, mikor és milyen céllal rendelte ezt el, rendelte meg. A sajtó elméletileg szabad, csak működésének feltételeit szűkítik a kormányzati lépések, és mivel közérdekű információkat tart vissza a kormány, valójában a cenzúrával felérő korlátozást szenved el a köz.
Ezután Lakner Zoltán politológus, újságíró, a „Jelen” hetilap egyik alapítója köszöntötte a résztvevőket.
„Van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?”, jegyezte fel naplójába a kérdést Petőfi egy eseménydús nap végén, 1848. március 15-én.
Ilyen együgyű valóban nincs talán, olyan azonban gyakran akad, személy is, rendszer is, amelynek a számára a szabadság nem érték, legfeljebb jelszónak kell, amit sokszor kimondva sokak elől eltakarható, hogy éppen ez az, ami hiányzik.
Magyarország még mindig nem a legrosszabb hely a sajtószabadság szempontjából, hiszen itt nem börtönöznek be politikai okokból újságírókat, mint Törökországban, nem is ölik meg őket politikai okból, mint Oroszországban, vagy éppen Máltán és Szlovákiában azért, mert a maffia és a kormány összefonódásainak nyomába eredtek.
De azért azzal nálunk is számolhat, aki sajtómunkára adta a fejét, hogy propaganda-céltáblává válik, megfigyelik, befektetőnek becézett komisszárok elfoglalják a szerkesztőségét, választásra kényszerítik a megélhetés és a szakmai elvárások betartása között. Még nehezebb kiigazodni az elvárások és nyomásgyakorlások között a deep fake és a trollhadseregek korszakában, habár álhírek és propaganda mindig is léteztek, csak a technológiai tudás nőtt meg ugrásszerűen ezen a téren is.
Aki a nyilvánosságban él, sőt az a munkája, hogy azt alakítsa, persze, mindig számolhatott azzal, hogy a laptulajdonos üzleti érdekei, a reklámozók és szponzorok elvárásai befolyásgyakorló ágensekként kúsznak be a szerkesztési elveket meghatározó tényezők közé. Nem bántódik-e meg a hirdetéseket elhelyező autógyár vagy atomerőmű, ha túl sok a klímaváltásról szóló cikk? Nem bántódik-e meg egy fizetett politikai hirdetés megrendelője, ha a szerkesztőség ezenközben sem tesz lakatot a kritikus publicistái szájára és kezére?
A legéhesebb mindig a politika, a legfalánkabb pedig az államhatalom, ha sajtó befolyásolásáról van szó.
Nem új történet ez.
Habár a magyar történelem egyik ékköve az 1848-as áprilisi törvények becikkelyezése a március 15-i tizenkét pont nyomán, a korabeli megfigyelő, Vukovics Sebő, későbbi igazságügyi miniszter a sajtótörvényről azt írta, hogy az nem volt más, mint „az alsóháznak pillanatnyi eltévedése a szabadság irányától”. Petőfi, Táncsics és mások is elégedetlenségüket hangsúlyozták a törvénnyel szemben, mely egyetlen, nagyon szép mondatban rögzítette a sajtószabadság alapelvét – „Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti” –, hogy aztán a maradék 44 paragrafust a feltételeknek, korlátozásoknak és büntetéseknek szentelje.
Nem csak az 1989-es és 1956-as sajtószabadság-forradalomnak voltak meg tehát a történelmi előzményei 1848-ban, hanem a 2010-es médiatörvénynek, a KESMA és a Médiatanács által közrefogott sajtóvilágnak is. Merthogy, amiként a demokrácia nélküli parlamentarizmus is egy magát masszívan tartó magyar politikai hagyomány, úgy a sokszínű, zajos, tényleges súllyal bíró, de elérésében és szabadságában mégis korlátozott vagy bármikor korlátozás alá vonható sajtó is jellegzetes vonása az elmúlt 175 év magyar történelmének.
Ez a tradíció, mondjuk úgy, folytatódik a 2020-as évek Magyarországán.
Ez az oka annak, hogy a szabad média szereplői sok szempontból ugyanott találják magukat, ahol például a civil szervezetek is. Akik, ez is egy furcsa elnevezés, valójában egyáltalán nem civilek, abból a szempontból, hogy nem valamiféle kívülállók a professzionális közélet-formálókhoz, a politikusokhoz és pártokhoz képest, hanem éppen az a törekvésük, hogy kinyissák a közélet tereit mások, lehetőleg mindenki előtt.
E civilséget példázza számos tiszteletre méltó személyiség és szervezet, akik sokszor olyan feladatokat látnak el, ami az állam feladata lenne – az adónkat legalábbis befizetjük rá –, de hatalmi érdekeltség híján a teljesítés rendre elmarad. Ilyen feladat például a befogadó iskolarendszer működtetése, amely a tájékozódni vágyó és informálódni képes állampolgár megformálódásának egyik legfontosabb közös tere – lenne. Ebből rögtön kiderül az is, miért nem szeretné egy szabadságtól irtózó hatalom, hogy „kiművelt emberfők” teremjenek szerteszét. Ezt a munkát igyekeznek széllel szemben pótolni az olyan elszánt civilek – azaz polgárok –, amilyen L. Ritók Nóra is, akinek a képeit láthatják most e díjátadó résztvevői a MÚOSZ épületének falain, méltó és elmélyült környezetet biztosítva ehhez az ünnepséghez.
A sajtó sem tesz egyebet, mint ajtókat nyitogat, betekintést követel, és váltig azt képviseli, hogy nem a hatalom titkolózása, hanem a nyilvánosság a fő szabály.
Biztosan sokan vagyunk, akik nem szívesen használjuk az ellenzéki média kifejezést, hiszen ellenzék a parlamentben van – ha van –, a szabad média azonban általában véve kritikai attitűdöt képvisel minden titokkal és kontroll nélküliségre törő befolyással szemben. Ha a sajtó ellenzéki, akkor annak csakis az az oka, hogy a hatalom szabadságellenes. Ezen túlmenően azonban a sajtó általános kritikai hozzáállása áthágja a pártpolitikai erővonalakat, és nem úgy mérlegeli az információkat, hogy azok megfelelnek-e egy politikai elvárásnak, vagy hogy melyik a nagyobb és a kisebbik rossz, ami közül választania kell.
George Orwellnek a BBC székháza előtt felállított szobra mögött olvasható a felirat, miszerint, „Ha jelent egyáltalán bármit a szabadság, akkor az ahhoz való jogot jelenti, hogy elmondjuk az embereknek, amit nem akarnak hallani”.
Hiba és önbecsapás lenne azonban letagadni, hogy a hír szentsége és a vélemény szabadsága olyan alapelvek, amelyeket könnyebb a lap tetejére írni, mint konkrét szituációkban érvényt szerezni nekik, az odatelefonáló, ordibáló politikus, a pénzét visszavonó hirdető, a kirúgással fenyegető tulajdonos nyomása közepette. De a sajtószabadságnak egyedül ott van keresnivalója, ahol ezek a történések dilemmákhoz, belső őrlődéshez, vitákhoz vezetnek, mivelhogy ezenközben az újságírók tökéletesen tisztában vannak vele, hogy mi a helyes, és azt is akarják választani. Akiknek a propagandaminisztérium naponta kiadja, miről és hogyan kell anyagot készíteni, sőt még a konkrét mondatokat és a címlapfotót is előre megadják nekik, azoknak nincsenek ilyen dilemmáik. Ezért kell nekik bizonygatniuk, hogy vannak közöttük „jótollú” „újságírók” – mindkét szó idézőjelben értendő –, és ezért igyekeznek mindegyre gúnyolódni a függetlenségen és az objektivitáson, amit ők maguk sosem gyakoroltak. Mindig csak lejáratni igyekeznek, hogy maguk az értékek semmisüljenek meg, amelyekhez egyáltalán mérhetjük magunkat.
Ha tehát komolyan vesszük az értékeinket, csakis akkor beszélhetünk arról, hogy amúgy ez egy szakma. Ahova nagyon különböző helyekről érkezhetünk, és nagyon másképpen is gyakorolhatjuk. Szakma, úgy is, mint hivatás – értékek és életmód –, és szakmai úgy is, mint mesterség – gyakorlati tudás és tapasztalat. Ha pedig mesterség, akkor vannak mesterek is, akiket elismerés illett. Erre szolgálnak a díjak is, egyre gyakrabban a korábban tekintélyes, mára elrabolt díjak helyett létrehozott kitüntetések. A Magyar Sajtó Napján a Magyar Sajtódíj és a többi elismerés ismét mind méltó helyre, a szakmát hivatásként és mesterségként is gyakorló kollégákhoz kerülnek.
Mondhatnánk most azt, hogy az ünnepnapok után jönnek az újabb hétköznapok, de szerencsére ettől az irtózatos közhelytől megkímél bennünket az, hogy ebben a szakmában kizárólag hétköznapok léteznek. Mi nem haldoklunk, így élünk. Nem is nagy dologról van szó, csak az életünkről. Nem alkalmi feladat, hanem a szürke hétköznapjaink része az is, amit Petőfi 175 éve írt a naplójába: „Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot”.
De kezdhetjük akár már ma is.
Aranytoll Életmű-díj
A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy több évtizedes újságírói
pályafutásuk alatt érdemes és kiemelkedő munkát végzett kollégáinak életművük elismeréseként
Aranytollat Életmű-díjat adományoz. A díjat évente adják át a magyar sajtó napján az Aranytoll-bizottság javaslata és a szövetség elnökségének közös döntése alapján. Az idei díjazottak:
BÓTA GÁBOR
Az országosan jól ismert kulturális újságíró munkásságát Farkas Zoltán Aranytoll Életmű-díjas újságíró, szerkesztő, a HVG munkatársa méltatta:
Bóta Gábor számára az újságírás életforma, személyében az alkotói szabadság,
az elhivatottság és az érdeklődés tökéletesen ötvöződik. Idestova négy évtizede
van a pályán. Kezdő éveit az Egyetemi Lapoknál töltötte, ami rangos fórum,
kiváló műhely volt sok újságíró számára. Bóta Gábor az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-népművelés-esztétika szakán végzett, és – visszatekintve – mindegyikből merített: írásai
minőség-centrikusak, van hajlama a népszerűsítő, értékekre rámutató,
ismeretterjesztő megfogalmazásra és igényes stílusban ír. Legalább harminc éve
van a kulturális újságírás élvonalában. Megbecsült munkatársa volt a fénykorát
élő Népszabadságnak, Magyar Hírlapnak, az írott sajtó válságos éveiben a
Népszavának. Dolgozott a Színház című folyóiratnak, az Új-Tükörnek és a Kritikának, hosszabb-rövidebb ideig a Magyar Rádiónak, a Független Hírügynökségnek, a Pesti Műsornak, a 168 órának, a Mix
Magazinnak, a Pepita Magazinnak és az Art7 művészeti portálnak. Azért foglalkoztatja szívesen megannyi műhely, mert pontos, tisztában van vele, melyik médium mit vár el tőle. Nem rangsorol, számára nem létezik szakmai periféria és centrum, az értelmes felkéréseknek igyekszik eleget tenni.
Alkotóként igazi demokrata: hiányzik belőle mindenféle arisztokratizmus, érdeklődése a színháztól a bábszínházon át a cirkuszig terjed, egyetlen szelekciós elvet ismer: a minőséget. Olvasói azt gyaníthatják, hogy Bótából több is van: csaknem minden este valamely kulturális eseményen ül, többnyire
színházban, közben megannyi könyv szerzője, rádiós, televíziós műsorok szerkesztője és törzsvendége. Az Aranytoll mindegyik Bótának kijár.
ESZÉKI ERZSÉBET
Ahány karakter, annyi Eszéki Erzsébet – tartja a (most született) mondás. Hányféleképpen lehet jellemezni valakit? Az újságírót lehet az ÉS-től a Kettőspontig, és tovább. Íróinterjúk készítője, irodalmi oldalak szerkesztője, egyszemélyes kultúrarovat. Közgáz középiskolai pad alatt olvasó, interjúkötetek
szerzője. Újdonságkereső, összművészeti sorozatok kitalálója és szerkesztője. A
kölcsönhatások inspirálják, ez hozza a flow-t. Na, meg az úszás, de erről még
később – kezdődött Dobó László fotóriporter laudációja Eszéki Erzsébetről.
Egyetemistaként, csak úgy az utcáról betoppant az ÉS, az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, senkit
sem ismerve ott, a legelső szobába: Miért nem készít senki interjút Franz Fühmann (kelet)német íróval?
Itt van Budapesten! A meglepett főszerkesztő-helyettes, Faragó Vilmos csak annyit mondott: Írja meg!
Így lett a három bölcsész szak mellé az Élet és Irodalom a negyedik. Igazi műhely, mesterekkel, akik elismerésként egyeseket adtak. Egyforintosokat. A szakma csínját-bínját lehetett tanulni tőlük.
Ha ilyen a kezdet, akkor talán nem véletlenül kedvenc műfaja az interjú.
Napilapos ritmus mellett is alapos, íróportréihoz teljes életműveket olvas újra. Empátiájával, kíváncsiságával mély rétegeket, emberi univerzumokat tár fel. Felkészült, tehát rögtönözhet is, így beszélgetései oldottak, mégis feszesek. Elhivatott kultúraközvetítőként új irányokba is fordul. Az első átfogó, napi frissítésű kulturális portál főszerkesztő-helyettese. Közben gazdasági napilapnál
az átalakuló kultúrafinanszírozásról készít kolumnákat. Kíváncsi fiataloknak szívesen adja át a mestereitől tanultakat és a saját tapasztalatait, akár a változatosságról is.
Ennyiféle tevékenységhez csak kell valami, ami egyhangú!
Sokan monotonnak tartják az úszást. Különösen, ha megtudják, hogy valaki
rendszeresen 3-4-5000 métert úszik. Én ismerek ilyet, szinte vizi lény. Állítja, hogy az úszás is
maga a flow. Ha valakinek úszóhártyája van, attól még lehet aranytolla is!
Elgondolkodtató kifejezés az életmű-díj. Az életmű Aranytollal folytatódik.
Gratulálok!
KÁRPÁTI JÁNOS
A jeles külpolitikai újságíró, sokszoros külföldi tudósító munkásságát M. Lengyel László méltatta:
Kárpáti János a külpolitikai újságírás kimagasló képviselője. Abban a hagyományos, a szakmai előírásokat maximálisan szem előtt és tiszteletben tartó értelemben, ahogy az életműveket megítélni egyedül helyes.
Kárpáti János nem a nyomtatott sajtóban vagy az elektronikus felületeken megjelent helyszíni nagyriportok, kimagasló személyiségekkel készített interjúk, hanem a tűpontos hírek, a műfaj minden szabályának megfelelő korrekt tudósítások, az elfogulatlanul eligazító elemzések, az érvekkel alátámasztott kommentárok igazi mestere. A hírek világának soha el nem tévedő, a szakmai és etikai normákat megkérdőjelezhetetlenül betartó robotosa, akit a szakmai, munkahelyi követelmények más utakra is vezényeltek, és ott is megállta a helyét.
Kárpáti kolléga 1981 tavaszán kezdte pályáját a Magyar Távirati Iroda külpolitikai
főszerkesztőségében. Évtizedeken át volt a hírügynökség tudósítója, újságírója, szerkesztője, mígnem áldozatául esett a legújabb kori magyar sajtótörténet nagy botrányának, amikor a minden szempontból kiváló brüsszeli tudósítót 2015-ben hazarendelték, majd elbocsátották. A háttér az volt, hogy komolyan
vette a közszolgálatiságot és ehhez minden politikai nyomás ellenére hű maradt. Az Európai Unió, az Európai Parlament és más, brüsszeli és strasbourgi székhelyű európai intézmények egyik legjobb szakértője lett a szakmában.
Tudósításai nagy szerepet játszottak abban, hogy a magyar közvélemény hiteles képet kapott az uniós intézmények munkájáról, nemkülönben a mindenkori magyar kormány személyiségei és a képviselők ottani tevékenységéről.
Új szakmai életében a Népszava külpolitikusa volt két éven át; előtte a Vasárnapi Hírek szerkesztőjeként dolgozott. Sokoldalúságának egyik bizonyítéka, hogy évek óta hallhatjuk a Klubrádióban, ahol hírszerkesztő és a népszerű Eurozóna, valamint az Esti gyors egyik műsorvezetője. Tudósításaiban,
jegyzeteiben, műsoraiban, köztük a széles látókörrel szerkesztett klubrádiós sajtószemléiben, mindig előtérben áll az európai együttműködés, a szakszerű, elfogulatlan tájékoztatás a magyar politikai szereplők és az európai intézmények kapcsolatáról. Nem kihagyható az sem, hogy két évig a 168 óra
főszerkesztő-helyetteseként dolgozott.
Kárpáti János kiérdemelte és megkapta a MÚOSZ (kül- és biztonságpolitikai szakosztálya által
gesztorált) Európánkért-díját.
Mindezek mellett ő a szakosztály alelnöke, vagyis a társadalmi munkára, a kollégák érdekében végzett tevékenységre, a MÚOSZ tekintélyének és erejének karbantartására is maradt ereje. Csak egyetlen példát mondok: szerkesztő-riportere volt a magyar újságírás doyenjével, a 104 életévében járó Tatár Imrével a MÚOSZ produkciójában elkészített interjúfilmnek.
SZEKFŰ ANDRÁS
Aranytollal a zakóm hajtókáján némileg kínosan érzem magam, hogy a kiváló Szekfű Andrást köszönthetem ugyane kitüntetése alkalmából. Nem a laudáció miatt, amit boldogan, sőt, lelkesen teszek, mert ha valaki, ő erre az elismerésre sokszorosan érdemes. Hanem, hogy ő még ezt nem kapta meg – kezdte laudációját Báron György. Megpróbálom e köszöntéssel némileg jóvátenni ezt a
nyilvánvaló igazságtalanságot.
Merthogy az én nemzedékem, mozibolond ifjú egyetemisták a hetvenes években Szekfű Andráson nőtt fel. Nemcsak rajta, persze, de ő is tagja volt az általunk látogatott Egyetemi Szinpadnak, parádés társaságban, ma már vezető színészek, rendezők, filmesek aranycsapatában. Mi tőlük tanultunk, s ugyanakkor irigyeltük is Andrást, hogy színjátszik Fodorral, Jordánnal, filmet forgat Jelessel,
Kardossal, filmklubokat tart Bíró Yvette-tel, és a két Balázzsal, Szabóval, Förgeteggel. Sőt, mi több, Jancsóhoz is bejáratos, jelen lehet a forgatásain, szerepel a filmjében, interjút készít vele, s róla írja első
fontos könyvét. Alkotó, kritikus, film- és médiatudós egyszerre, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont, a „téká” munkatársaként vizsgálatokat folytat, felméréseket készít, s az akkori szellemi tekintélyekkel, Józsa Péterrel, Hankiss-sal, Horányi Özsébbel ő hozza el az országba az új eszméket, a filmszemiotikát, mert persze nyelveket is jól beszél, amit később külföldi egyetemek tanáraként kamatoztat.
Szerettünk volna akkor mi is Szekfűvé lenni. Elvégre azidőtájt nem luxusautókkal lehetett a lányokat elcsábítani, hanem azzal, ha tudtunk két jegyet szerezni az Egyetemin a Jancsó-premierre, amin a mester is megjelent, s amire a Pesti Barnabás utcán végig állt a sor.
Bő fél évszázad is lepergett azóta, sokan hiányoznak már, egyesek ragyogó pályát futottak be, mások nem, s Szekfű Andris semmit nem változott, maga az állandóság, ugyanolyan lelkes filmszakember és
termékeny író, amilyen volt, amikor megismertem. Most éppen életműve egy fontos fejezetét, válogatott interjúit publikálja folyamatosan folyóiratokban és kötetekben. Tanítani lehet ezeket a beszélgetéseket, amelyekből kibontakozik nem csak az elmúlt ötven év filmtörténete, hanem szellemi áramlatainak és kultúrpolitikájának a hullámzásai is. Tanítani főleg azért szükséges, hogy mindenki lássa, milyen az, ha a kérdező egyenrangú beszélgetőtárs, mert legalább annyira ért ahhoz, amiről beszélgetnek, mint a riportalanya. Nem divat ez manapság.
Abban a szerencsében van részünk, hogy András ma is korát meghazudtoló lelkesedéssel és energiával vesz részt a Film- és Tévékritikus Szakosztály vitáin, megszólalásai mindig megalapozottak, higgadtak, parádésan érvel olyan ízlésbeli kérdésekben is, amelyekben nem könnyű megmaradni a racionalitás talaján. Nehéz elképzelni nála jobb, felkészültebb vitapartnert. Önző módon azt kívánom neki és
magamnak, hogy még nagyon sokáig vitatkozhassunk filmekről, médiáról, írásól, ízlésről, politikáról – és életről, amihez szintén nagyon ért, ezért tudta bő ötven év elteltével is megőrizni friss, mindig kíváncsi
szellemét.
TAMÁS ERVIN
Tamás Ervin vérbeli újságíró. Dolgozott vidéki tudósítóként – Pécsett és Szegeden –, majd a legnagyobb példányszámú napilap, a Népszabadság főmunkatársa, főszerkesztő-helyettese lett. Tehetséges, kíváncsi, az „igazság bajnoka”, közben pedig bölcs publicista – kezdte laudációját Gyürke Kata. Szenvedélyes, indulatos, ugyanakkor a tények, a valóság nagy tisztelője. Szuverén egyéniség. Volt, van tartása, a nehéz időkben sem kötött elvtelen alkukat. „Egy lap kötődhet értékrendhez, világnézethez, de pártnak, kormánynak nem esküdhet örök lojalitást, személyeknek végképp nem” – mondta egy interjúban.
Vállaltan baloldali újságíró, ám szinte „rögeszmésen” próbálta megérteni a másik oldal döntéseit, gondolkodását, mert úgy vélte, ez az alapja a kölcsönös tiszteletnek. Rendszeres szereplője volt a valamikor még létező sajtóvitáknak, amelyekre jobb-és baloldalról is hívtak vendégeket. Az
ellenfelei is értékelték nyitottságát, párbeszédre törekvését, gyakran kérték, kérik ki véleményét.
Sokan tisztelik, szeretik, talán azok is, akik korábban bírálták türelmetlenségéért, s azért, mert néha túl sokat követelt munkatársaitól.
Igaz, ő is éjjel-nappal dolgozott, egy-egy exkluzív információ megjelentetéséért még lapzártában is átrendezte a lapot. Hamar begurult, ha valaki azt mondta, „ezt nem lehet megcsinálni”. Ma már
ebben is megértőbb. A Népszabadság volt a mindene, mindent megtett azért, hogy a legszínvonalasabb, mindig jólértesült lap legyen. Ma már nincs Népszabadság, Tamás Ervin is nyugdíjas. Persze, nem igazán, hiszen hetente egyszer-kétszer azért csak megírja véleményét.
Tényleg vérbeli újságíró – volt, és az is maradt.
NÉMETH ZOLTÁN
Németh Zoltán a vajdasági magyar újságírás legnagyobb alakjainak egyike, aki mind szakmai felkészültségét, mind emberi nagyságát illetően méltó példakép lehet a felnövekvő generációk tagjai számára, hiszen több mint négy évtizeden át volt a Magyar Szó napilap munkatársa, ám ami talán még ennél is fontosabb, a szerkesztőség olyan alakja, akinek mindig mindenkihez volt egy-két kedves szava, mert mindig is az ember volt számára a legfontosabb, az ember, akivel, akinek és akiért alkot, és nincs ez másként ma sem – sorolta méltatásában Máriás Endre.
Németh Zoltán 1956-ban született Kishegyesen, az általános iskolát és a gimnáziumot Újvidéken végezte el, majd a Közgazdasági Főiskola idegenforgalmi szakán szerzett oklevelet 1979-ben. Rövid rádiós kitérő után a Magyar Szó újságírója lett, majd 1996 és 1998 között, valamint 2011 és 2021 között a főszerkesztő-helyettese is. 2021-ben vonult nyugállományba.
Kezdetben némiképp félt ugyan a terepi munkától, később azonban olyannyira megszerette, hogy a riportkészítés vált az elsődleges tevékenységévé, riportkörútjai során bejárta nemcsak az egész Vajdaságot, hanem az egész Jugoszláviát is, beleértve a legveszélyesebb frontvonalakat is, számos olyan pillanatot élve át, amelyeknek a nagyközönség csupán a részleteit ismerheti.
Munkásságát a hiteles és pontos tájékoztatás iránti elkötelezettsége mellett mérhetetlen igazságérzete is jelentősen meghatározta, mindig kiállt az igazság mellett, sőt ha kellett, harcolt is érte, soha nem volt hajlandó megtagadni önmagát csak azért, hogy mások kedvében járjon, mindig a saját elvei, a saját értékrendje alapján tette a dolgát.
Magyar Sajtódíj
A díjat 2019-ben alapította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Olyan szakmai díj, amely a legmagasabb színvonalú újságírói teljesítményt nyújtó sajtómunkások és alkotóközösségek elismerésére hivatott. Évente három díj adományozható.
NYILAS GERGELY – HUSZTI ISTVÁN
Nyilas Gergő és Huszti István már az orosz-ukrán háború kitörése előtti hetekben is járt Ukrajnában. Gergő külpolitikai újságíróként már akkor is tűpontos idézetekkel, Pista pedig harcedzett fotóriporterként mindig felejthetetlen képekkel mutatta be, hogy élik meg az emberek a fokozódó feszültséget – kezdte laudációját Dull Szabolcs.
Tavaly február 24-én egy percig nem haboztak: azonnal indultak személyautóval Kijevbe, hogy a helyszínről nyújthassanak hiteles tájékoztatást a magyar olvasóknak. 2022-ben a magyar újságírók közül egyedülálló módon összesen több mint három hónapot töltöttek Ukrajna különböző régióiban. Kijev
környékén kívül jártak északkeleten Harkivban, délen Odesszában, a keleti front közelében, például Kramatorszkban. Herszonból a város visszafoglalása utáni napokból számoltak be, mindössze néhány száz
méterre a fronttól. Mikolajivban a laktanyát ért orosz támadáskor a nyugati sajtónál is hamarabb voltak a helyszínen.
Nyilas Gergő – magyar médiában ma már ritkának számító – orosz nyelvtudása segítségével tolmács és fixer nélkül tudott beszélni az ukrán emberekkel. Így ők ketten a legmélyebb és leginkább átérezhető módon tudták és tudják bemutatni a mindennapi megpróbáltatásaikat.
Mindkettőjükben megvan a legjobb újságírókat jellemző határtalan kíváncsiság és kérlelhetetlen szakmai alázat: más eszközökkel, de egymást kiegészítve hónapról hónapra mutatják be, mi történik a
szomszédunkban. A háborús tudósítóknál olykor előforduló önfényezés és önmaguk középpontba állítása egyáltalán nem jellemzi őket, közös, nagy, képes riportjaikban és videóikban mindig a tényekre és
az érintettekre helyezik a hangsúlyt, sosem önmagukra.
A 2022-i Magyar Sajtódíj nem is kerülhetett volna méltóbb kezekbe.
PARTIZÁN
Uj Péter mélttó gondolatai:
Aki 2023 Magyarországán él, és nem egy sárga centrumos szatyorban, vagy kő (nyilván térkő) alatt,
valamint nem nagy rajongója az orbáni populo-nacio-állampártizmusnak, annak aligha kell ellaudálni
kicsoda/micsoda Partizán Márton, és mit művel.
Véráztatta, lángoktól ölelt, bújt-az-üldözött-s-felé-kard-nyúlt-barlangjába, átoksúly alatt sorvadozó,
szigorúan monoton zsugorodgató független médiaszeletkénk kevéske innovátorszerűségeinek
legtársadalmifelelősebbike, társadalmifelelősség-vállalóinak leginnovátorabbika, meggyőződéses
közösségitársadalmasként a privát, alternatív közszolgálati kereskedelmi tévézés föltalálója. A XXI.
századi ember NapTV-je, Friderikusz-showja és Napzártája (3 in 1).
Hogy hogyan csinálta, pláne miért, rejtély. Ha jó értem, a cél egész más volt, mint díjakat kapni. Ez
lett. Fogpiszkáló, ha el nem problematizálom.
Mindazonáltal az oknyomozó dokumentumfilmek, popkulturális rácsodálkozások, a Marcel Proust-i
(vagy Lenin-összes?) terjedelmű interjúk Paganinijaként a Partizán szerkesztői megkerül- és
verhetetlen főszereplői lettek a saját maguk által teremtett mozgóképes közéleti hogyishívjáknak.
(Vicc: piacnak.)
Partizán nélkül aliha tudhatnánk a venezuelai autonóm faluközösségek reménykeltő
kezdeményezéseiről, talán dr. Gődény sem futott volna be ekkora karriert, és Lendvai Ildikó életének
számtalan részlete is homályban maradt volna a szélesebb publikum előtt. (Félretéve a tréfát, csak a
kamupártos filmért járt volna weboknyomozó Nobel.)
A fáradhatatlan robotfrontember mögött már szerkesztőségnyi csapat robotol. Gulyás Márton tehát
kollektíva, valódi közösség, összhangban az ideológiával. NekiK jár ez a díj. Nagyon.
Vagy ahogy a magyar sajtószabadság megteremtéséért leginkább felelőssé tehető költő mondta
annak idején: Ej, mi a kő, tyúkanyó kend!
NYUGAT.HU
A képen: Roznár Gyöngyi a nyugat.hu főszerkesztője
Budapestről más a világ… Nagyobb a mozgástér, több a lehetőség, kisebb a kiszolgáltatottság. Éppen ezért különösen sokra értékelendő, hogy a szombathelyi Nyugat.hu csapata több mint 20 éve él, létezik, s
bizonyítja, hogy Budapesten kívül is lehet független, hiteles, nagy olvasottságú helyi hírportált készíteni kezdte a szerkesztőség méltatását Kocsi Ilona.
Küzdelmes volt az elmúlt 20 év: hol a túlélésért kellett harcolni, hol meg újabb olvasók szerzéséért, a régiek megtartásáért, hol meg a függetlenség megőrzéséért. E küzdelem sikerrel járt: Vas megye az
ország egyetlen olyan régiója, ahol az első számú hírforrás egy független hírportál.
Volt, hogy minden bedőlni látszott, akkor az újság készítői tágították a kört, s már nemcsak a megyében kerestek támogatókat, hanem a fővárosban, majd azon túl is. A kritikus pillanatokban mindig akadtak
segítők, határon innen és túl, s az utóbbi időben már az olvasók is aktív támogatók lettek.
A stabil anyagi háttér megteremtése, megtartása a függetlenség nélkülözhetetlen feltétele. Ugyanakkor nagyon nehéz. Vidéken különösen az. A Nyugat.hu csapata azonban vette az akadályokat: ellenálltak az időnkénti helyi nyomásgyakorlásnak, szembe mennek az állami propagandával és mindenfajta álhír terjesztéssel.
Így most Vas megyében van egy helyi hírportál, ahol hitelesen, az újságírás alapvető normáit, etikai szabályait betartva gyorsan, pontosan valóban tájékoztatják az olvasókat. Óriási eredmény ez!
E díjat a Nyugat.hu szerkesztősége kapta. Ám e csapat eredménye, helyi piacvezető szerepe, nem kis részben az egyik alapítónak, Roznár Gyöngyi főszerkesztőnek köszönhető. Neki külön is gratulálunk!
Vastoll-díj
A MÚOSZ Elnöksége 2018-ban hozta létre a szövetség Vastoll-díját, amelyet sok évtizedes újságírói
munkásságukért és a MÚOSZ iránt tanúsított hűségükért azoknak a tagtársaknak adományoznak,
akik betöltötték 90. életévüket. Az idei díjazottak: Feuer Mária, Horn János dr. ,Kovács Gábor, Kulcsár István, Libik Gábor András, Nádory István, Sándor György, Surányi Erika, Vitray Tamás–
Földes Anna interjú-díj
Földes Anna előbb az Irodalmi Újság, majd évtizedeken át a Nők Lapja munkatársaként sok ezer
interjút készített művészekkel, tudósokkal és közemberekkel. Nemcsak művelte az interjúkészítést, de
tanította is: 17 éven át a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia igazgatójaként, illetve tanáraként is
tevékenykedett. Munkásságát a szakma Rózsa Ferenc-díjjal és Aranytoll-díjjal ismerte el.
A díjra olyan, írásos formában elkészített interjúval lehet pályázni, amely a díjátadást megelőző évben
készült és jelent meg a nyomtatott vagy elektronikus sajtóban. A pályázatokat idén is egy – Földes
Anna családja által felkért – háromtagú szakmai kuratórium értékelte
A Földes Anna interjú-díj idei nyertese:
MÁTRAINÉ MESTER KATALIN
Földes Anna fia, Mihályi Péter laudációja: Az idei kitüntetett M. Mester Katalin nyugdíjas tanár, oktatásszervező, festő, hét nyomtatásban megjelent történelmi tárgyú kismonográfia szerzője. Vagyis semmiképpen sem mondható főállású sajtómunkásnak és nem is budapesti. A Veszprém megyei Devecseren él. MÚOSZ tag, tagja a Krúdy Gyula Irodalmi Társaságnak, választott ügyvezetője a Fekete István Irodalmi Társaságnak. A Veszprém megyei Naplóban 1989-től jelentek meg közéleti, egyháznéprajzi írásai. Másfél évtizeden át, megszűnéséig szerkesztő bizottsági tagja volt a havonta megjelenő Devecseri Újságnak.
Pályamunkája valójában egy „maratoni”, közel 100 nyomtatott oldal terjedelmű interjú ifjabb Fekete Istvánnal, az egykoron hihetetlenül népszerű Fekete István (1900–70), Amerikában élő, matuzsálemi korú 90 éves fiával, aki saját életéből több évtizednyi időt szentelt apja munkásságának dokumentálására, népszerűsítésére. Azzal, hogy Mester Katalin őt mikrofon – vagyis telefon elé – ültette, irodalomtörténeti jelentőségű értéket mentett meg az utókornak. Noha Fekete sem életében, sem halála után nem került be az irodalmi kánonba, az megkerülhetetlen tény, hogy Fekete Jókai Mór mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 végéig magyar nyelven 8,7 millió példányban adták ki műveit. Külföldön 10 nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei. Ennek a titkokat rejtő életműnek ilyen formában történt feldolgozása valójában irodalomtörténészi feladat, s az eddigiek közül az idei döntés áll a legközelebb Földes Anna szellemiségéhez.
Az év gazdasági újságírója díj
JANDÓ ZOLTÁN
Vicsek Ferenc méltató gondolatai: Mit díjazunk? – tettem fel a kérdést tavaly is, az Év gazdasági Újságírója díj laudációjában, amikor éppen Szabó Yvett munkásságát méltattam. Aztán valamiért kérdések maradtak, a szövegben az amúgy állítások. A bátorságot? A tényekkel szembeni alázatot? Az állhatatosságot? Az alapos felkészültséget? Az erős hivatástudatot? A társadalmi felelősségérzetet? A kitartó kíváncsiságot? A
nyelvi igényességet? A soha nem lankadó igazságérzetet? Vagy mindet együtt?
Nincs érdemi különbség a költői kérdés és az állítás között, hiszen a költői
kérdésben benne van a válasz…
Sok éve, sőt sok évtizede ezek a legfontosabb kritériumai Magyarországon a gazdasági újságírásnak. Egy-egy korszak talán átrendezi a kérdések, állítások sorrendjét, mert van, amikor a bátorságot, van, amikor a szakmai alázatot, van, amikor az alapos felkészültséget sorolja előrébb az aktuális történelmi helyzet,
de lényeg alig változik. Talán érthető, hogy tavaly, a generális energiaválság kellős közepén, kicsit hátrébb szorultak a korrupciós botrányokról szóló beszámolók, hiszen háborús időkben, az agresszor zsarolásával szemben, valahogy életben kellett tartani Európát, és meg kellett értenünk, mi zajlik az energiapiacokon. Nem mintha nem lett volna vastagon átható korrupciós szaga a gázbiznisznek, de attól lényegében függetlenül is rég voltunk már ennyire kiszolgáltatottak, mint 2022-ben. Mindennapos élményünk volt a rettegés, hogy jön-e a fagy és kifizethetetlen lesz-e számla a családi, a nemzeti és uniós léptékben -egyaránt.
Jandó Zoltán tökéletesen eleget tett a felfokozott érdeklődés kielégítésének. Aki rendszeresen olvasta a cikkeit, az pontosan tudhatta, hogy éppen hányadán állunk, milyenek az esélyeink itthon és az Unióban, illetve betekintést szerezhetett abba is, hogy milyen súlyosak és milyen sötétek olykor az energiapiacot mozgató játszmák. Ezt a lelkiismeretes, alapos, felkészült és jól érthetően fogalmazó teljesítményt díjazza a Gazdaságpolitikai- és Médiatudományi Szakosztály.
Az év gazdasági újságírója díjat az idén Jandó Zoltán, a G7 munkatársa kapja.
Egyúttal bejelentem, felfogtuk: olyan magas a gazdasági újságírás színvonala ma Magyarországon, és olyan kiélezett a verseny ezen a pályán, hogy a díjazottak körét kibővítjük, már jövőre, mert már évek óta az a tapasztalatunk, hogy sokan lennének méltóak a díjra, és rendes támogatást is szervezünk mögé, mert bőven vannak olyanok, akik megérdemelnék, hogy kiemelt elismerésben részesülhessenek.
Soó Rezső-díj
OSVÁTH SAROLTA
Bódi Ágnes laudációja: „A Soó Rezső díjat idén Osváth Sarolta, újságíró, szerkesztő kapja. 1971-ben kezdte a szakmát a Veszprém megyei Naplónál. a magyar-orosz szakos tanári pályát cserélte fel az újságírásra. Az MÚOSZ Újságíró Iskolát gazdaságpolitikára szakosodva végezte el. 1979-től az MTI gazdasági rovatában dolgozott. 1983-1998 között hosszabb, rövidebb ideig több országos napilap és folyóirat szerkesztőségének tagja (Népszava, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Privát Profit), majd 1998-tól 2005-ig a Pannon Lapok Társasága budapesti Központi Szerkesztőségének vezetője, egy évtizedig budapesti tudósítója volt.
1990 óta számos egyéb újság, szaklap, folyóirat, kiadvány szerkésztőjeként, illetve főszerkesztőjeként is dolgozott. 2016-tól a Heti Tv főszerkesztője.
A környezet- és természetvédelem ügye mellett személyesen és szakmai munkásságában is elkötelezte magát, több, az ebben a témakörben megjelent nagyszabású reprezentatív album létrejöttében szerkesztőként, illetve szerzőként is részt vett.
(Nagy Káli Könyv, Nagy Pécs Könyv / szerkesztő, Tokaj-Hegyalja szerző és
szerkesztő.)
2019-2022 között két különleges művet írt és szerkesztett, a Mesterségek címere – Nemzeti parki védjegyes termékek, valamint a Nemzeti Parkok 10 című fotókkal gazdagon illusztrált nagykönyvet.
2015-ben Aranytoll-díjat kapott. 1971 óta MÚOSZ-tag. 2005-től a MÚOSZ Ellenőrző Bizottság tagjaként, majd 2012-től 2017-ig elnökeként dolgozik. jelenleg: a Heti Tv főszerkesztője.
Virág F. Éva-díj
HERCZOG NOÉMI
Murányi Gábor laudációja: Ez évi Virág F. Éva-díjasunk Herczog Noémi, aki a színházi világban egy évtized alatt jutott el oda, hogy esztétaként, színháztörténészként, kritikusként majd lapszerkesztőként is megkerülhetetlen szakemberként tarthassuk számon.
Nem csak a szakma, a színházszerető közönség is figyel rá, a kritikusra. A bemutatók utáni remek gyorselemzései mostanság a nyomtatott kulturális sajtó zászlóshajóján, az Élet és Irodalom hasábjain olvashatóak el. (és egyre kevesebb ilyen lapunk van). Korábban az ugyancsak fontos Magyar Narancsnál
publikált.
Színházi beszámolói érzékenységéről, nyitottságáról tanúskodnak, tiszteli a hagyományokat és támogatja a jelenre és a jövőbe mutató kísérleteket. Bírálatai olykor fájóan szókimondók, semmifajta tekintélyt nem tisztelők, ám kerüli a bántást, a gonoszkodó oldalvágásokat. Elismerő szavait ugyanolyan
komolyan vesszük, mint a nagyelődökét. Mint amilyen Koltai Tamás is volt, akinek nehéz örökségét, az 55 éves Színház című folyóiratot Herczog Noémi – szerkesztőtársaival vállvetve – viszi tovább a nyomtatott sajtóból a digitális világba átmentve. Tavaly elsőkönyves szerzőként debütált „Kuss! Feljelentő színikritika a Kádár-korban” című kötetével, amely a 2018-ban – az azóta hatalmi tébollyal meggyalázott – Színház- és Filmművészeti Egyetemen megvédett doktori disszertáció bővített változata. A vaskos monográfia az újkori színháztörténet olyan alapműve és kimeríthetetlen példatára, amely messze túlmutat a szakmai berkeken – és sajnálatos módon aktuális, felkiáltójeles figyelmeztetéssé is átlényegül.
Mindezek ismeretében, írásainak olvastán örömmel adjuk át az idei a Virág F. Éva-díjat Herczog Noéminak.
Tiszteletbeli tagok, 2023
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2013 óta – néhány év kihagyással – a Magyar Sajtó Napja
alkalmából rendezett ünnepség keretében kiemelkedő és példaadó szakmai és közéleti
tevékenységükért a MÚOSZ Tiszteletbeli Tagja címet adományozza. Kapták:
- L. Ritók Nóra pedagógus, grafikusművész, az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola
igazgatója
- Urbán Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem Infokommunikációs Tanszékének
tanszékvezető docense, a Mérték Médiaelemző Műhely kutatója. - Kukorelly Endre József Attila-díjas író, költő, újságíró, a Nyugodt Szív A Lakhatásért Alapítvány megalapítója, 2020-ban az ő kezdeményezésére jött létre újra a Baumgarten Emlékdíj és Jutalom -díj.
- Az eseményről készült videóbeszámoló itt megtekinthető, tessék kattintani!