Kitüntették a sajtó legjobbjait

Március 15-e a magyar sajtó napja is – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) az ünnephez közeledve az idén is kiosztotta szakmai díjait, köztük a múlt év legkiemelkedőbb újságírói teljesítményeit elismerő Magyar Sajtódíjat, illetve az Aranytoll életműdíjakat és a Vastoll-díjakat.

Ez utóbbival a MÚOSZ legidősebb, 90 éven felüli tagjainak a hűségét és szakmai pályafutását ismeri el az újságírók közössége. Az idei kitüntetettek: Csató Istvánné, aki 1948 óta tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, Lakatos Ernőné (1950), Scherer Norbert (1961), Lakatos Gyuláné (1976), dr. Karner Ágoston (1981), dr. Lévai Zoltán (1984) és Mihály István (1990).

Magyar Sajtódíjat kapott N. Kósa Judit, a Népszava publicisztikai rovatának vezetője, Magyari Péter, a 444.hu munkatársa, és Tódor János újságíró, a tavaly megjelent „Menekültek, csicskák, közmunkások” című riportkötet szerzője. (A Magyar Sajtódíjat tavaly alapította a MÚOSZ, miután a mindaddig a legmagasabb presztízsű újságíródíjnál, a Táncsics-díjnál a kormány ismétlődően nem vette figyelembe a szakmai szervezetek javaslatait.)

Aranytoll-életműdíjban az idén Barát József és Bokor Pál külpolitikai újságíró, Báron György filmkritikus, Kő András sportújságíró, Horváth Gábor, a Népszava külpolitikai rovatvezetője, és – a határon túli magyar újságírók közül – Léphaft Pál karikaturista részesült. A Földes Anna Interjúdíjat Tóth Richárd, a HVG munkatársa kapta a Stumpf Istvánnal készült, „Orbán Viktor is megöregedett, fogytán az energiája” című beszélgetésért. A Gazdasági Sajtódíjat Fabók Bálintnak, a G7 gazdasági portál újságírójának, a Virág F. Éva Díjat a szintén határon túli Parászka Borókának ítélte a MÚOSZ gazdasági, illetve kulturális szakosztálya.

Tekintettel arra, hogy a sajtónap minden évben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége tagjainak a legnagyobb szabású és legnépesebb ünnepsége, az idén – tekintettel a koronavírus-fenyegetettségre és arra, hogy zárt helyen száznál több személy nem tartózkodhat egyszerre – csak jelképes megemlékezést tarthattak a MÚOSZ tagjai. Az Infovilág szerkesztősége igyekezett megszerezni a kitüntetetteket méltató, ám nyilvánosan el nem hangzott beszédeket, amelyekből most kettőt közre is adunk. (Ígérjük az olvasónak, ha a többi laudáció is eljut hozzánk, őket is publikljuk.)

Barát József.

Kulcsár István Rózsa Ferenc-díjas és Aranytoll-életműdíjas újságíró, a Magyar Rádió egykori munkatársa, külföldi tudósítója méltatta Barát József szakmai érdemeit:

Engedjék meg, hogy egy személyes emlékkel kezdjem. Valamikor régen, amikor a magyar rádió még Magyar Rádió volt, (nagy betűvel), Molnár János kollégánk, a vasárnapi külpolitikai magazinműsor ügyeletes szerkesztője kért tőlem egy cikket, amit le is adtam. Szombat délután azonban felhívott telefonon és közölte: az írásodat eltesszük a jövő hétre, mert Barát Jóska New Yorkból küldött 15 perces összeállítása miatt nem fér be. Tizenöt perces? De hiszen ebben a műsorban általában 7-8 perc a maximális terjedelem, így én. Valóban, felelte Jani, de Jóska 15 percet adott és az anyaga olyan ragyogó, hogy egyszerűen nem volt szívem megvágni. Másnap, amikor adásban meghallgattam a Barát-féle összeállítást, igazat kellett adnom Molnárnak: a New York-i bejelentkezés valóban ragyogó volt.

Ragyogó, mint Barát József minden anyaga. Kezdve azokkal a riportokkal, amelyeket  még mint az Ifjúsági Rádió munkatársa készített. Folytatva azokkal, amelyeket már az egyetem elvégzése után tudósítóként küldött Moszkvából az akkor idehaza csaknem mindnyájunkat lázba hozó gorbacsovi peresztrojkáról, amiről aztán könyvet is jelentetett meg Csillagforduló címmel. De legalább ugyanennyi újat osztott meg a magyar olvasóval egy jó évtizeddel később Amerika álom maradt című könyvével is. Barát József pályafutásának további állomásai: több újságnál is végzett kiváló riporteri és szerkesztő munka, egy gyermekétkeztetési alapítvány létrehozása, Rózsa Ferenc-, Opus- és Pultizer-emlékdíj. Jelenleg a 168 Óra jolly jokere, aki interjúban, publicisztikában és csaknem minden más lehetséges műfajban kápráztatja el az olvasókat mindig alapos felkészültségről, remek íráskészségről tanúskodó írásaival.

Bokor Pál.

A MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztályának elnöksége és tagsága egységesen Bokor Pál kollégánkat javasolta az idén az Aranytoll életmű-díjra. Bokor Pál újságíró, író, műfordító, filmesztéta, az Atlantic Press Kiadó igazgató-főszerkesztője. Érdemeiről ezt írta dr. Trom András, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöke:  

Bokor Pál a ’70-es, illetve a ’80-as években hosszú éveken át tudósította a Magyar Távirati Irodát Moszkvából, illetve Washingtonból. Mindkét poszton kiváló munkát végzett, olyan tudósításokat, átfogó elemzéseket küldött, amelyek méltán kerültek sokszor a lapok címoldalára. „Tehetségét, szorgalmát és újságírói sokoldalúságát bizonyították az adott országok különféle vidékeiről, mindennapi életéről szóló riportkönyvei is, amelyek a Gondolat, a Kossuth, illetve az MTI Kiadó gondozásában jelentek meg” – írta ajánlásában Kulcsár István.

Pályafutása alatt Bokor Pál egyebek között a moszkvai és a reykjavíki szovjet–amerikai csúcstalálkozókról, a szovjet–amerikai közös űrrepülésről, az afganisztáni és az 1979-i kínai–vietnami háborúról, valamint a ruandai háborúról tudósította a Magyar Távirati Irodát és a MTV TV-híradót.

Az egyetlen magyar riporter, aki a Szovjetunióról, az Egyesült Államokról és Kínáról is írt irodalmi igényű riportkönyvet, széles panorámát rajzolva a 20. század utolsó negyedéről.

A hetvenes években a Magyarország és a Hétfői Hírek, valamint a pozsonyi Új Szó rendszeres szerzője volt.

MTI-s évei után Bokor Pál az (akkori) Magyar Hírlap külpolitikai rovatvezetőjeként folytatta újságírói tevékenységét.1993-ban megvált a Magyar Hírlaptól, de továbbra is jelentetett meg politikai és kulturális tárgyú publicisztikákat a lapban, valamint a Népszavában és a 168 Órában. Az ezredforduló óta egyebek között a Népszava, a 168 Óra, az Élet és Irodalom, a Könyvjelző és a Hungaricum hasábjain közöl esszéket és publicisztikákat.

Publicistaként a magyar sajtóban elsőként tette közzé Raoul Wallenberg halálának hiteles verzióját, s e cikkeivel 1986-ban elnyerte a MÚOSZ nívódíját.

A rendszerváltozás óta többnyire csak akkor ír, amikor lelkiismereti kötelességének érzi a megszólalást. Napjainkban főként az Élet és Irodalomban olvashatók irodalmi és külpolitikai tárgyú cikkei.

Tucatnyi könyv szerzője. „A panda” című politikai kalandregénye a nagyhatalmi cinizmus röntgenképe, 1980-ban íródott, de a belügyi hatóságok tilalma miatt csak 1988-ban jelenhetett meg – igaz, akkor már 110 ezer példányban! Különös érzéke van a várható események, fejlemények előre vetítéséhéz. Obama-portrékönyvében például fél évvel az amerikai elnökválasztás előtt megírta, milyen körülmények és tulajdonságok tették teljesen reális lehetőséggé, hogy egy színes bőrű amerikai költözzék be a Fehér Házba.

Bokor Pál sokoldalúságára jellemző, hogy a rendszerváltozás után érdeklődése a filmezés felé fordult. Forgatókönyveket írt, dokumentumfilmet készített az MTV-nek a ruandai háborúról. Producerként jegyzi a Vademberek című filmet, amely már 2001-ben az idegengyűlölet problémáját vetette fel. Megalapította az első magyar független sajtószolgálatot (Atlantic Press néven), megszervezte az Ecofotó sajtófotó-ügynökséget, szerkesztette és többször kiadta a magyar filmgyártás eddigi legteljesebb angol nyelvű kézikönyvét (Shoot in Hungary címmel). Az utóbbi években rendszeresen fotózik, újonnan megjelenő könyveit saját fényképeivel illusztrálja. Eddigi legfontosabb művének „A film, mint mozgás” című filmelméleti munkáját tartja.

1987–89 között a MÚOSZ Ellenőrző Bizottságának alelnöke volt. 1996-ban kezdeményezte és megszervezte a magyar filmesek első világtalálkozóját. Azt is meg kell említenünk, hogy a Történelmiregény-írók Társaságának tiszteletbeli elnöke.

Ónody-Molnár Dóra ekként méltatta Parászka Borókát, aki elnyerte a Virág F. Éváról elnevezett díjat.:
“Parászka Boróka erdélyi születésű, Erdélyben élő magyar újságíró. A hétköznapi felfogás szerint ez a tény akár önmagában is meghatározhatná valakinek az attitüdjét, a dolgokhoz, a világhoz való hozzáállását, de az esetében ez nem, vagy csak részben igaz.
Parászka Boróka ugyanis nemzetközi.
Utazik ide, utazik oda mindig épp ott van, ahol úgy érzi, lennie kell. Most épp a görög-török határon készít riportot azokról a szerencsétlen sorsú emberekről, akiket a nacionalista hatalmi törekvések elűztek otthonukból, akik hónapok, évek óta szenvednek emberhez méltatlan körülmények között, minden egyes pillanatban kiszolgáltatva az Európai Unió és Törökország között köttetett törékeny alkunak.
De nem véletlen, hogy Parászka Boróka ezekben a percekben is épp ott van, ahol lennie kell, és ha úgy tetszik, ennek igenis van kötődése ahhoz, hogy erdélyi származású, magyar újságíró. Ő ugyanis tudja, mi a kiszolgáltatottság. Egész életében tudta, mi a kisebbség. Számára a kisebbségi lét nem egyfajta giccsesen túlérzékeny közhely, amit naponta lehet mantrázni innen, a távolból, elhullajtva egy-egy könnycseppet, vagy agresszivitásba torkolló kivagyisággal értekezni róla, nem. A kisebbségi lét az élete maga a kőkemény mindennapokkal, a meg nem értéssel, a kiszolgáltatottsággal, a folyamatos küzdelmekkel, amelyekben a sebeket jobbára csak kapni lehet, méghozzá olyan számban és ütemben, hogy nincs idő gyógyítgatni őket.
Megsebzett élet az övé, de az övé, az egyedül sajátja, amelyből egy jottányit sem enged, hiszen értelme van, és ez a legtöbb, ami az életről elmondható: értelmet kell nyernie.
Az ő életének értelme a küzdelem a megsebzett életekért, mint most, a görög-török határon riportozva. Ez a küzdelem a valóban bátrak sajátja, hiszen olykor szembe kell szállni nem csak a nacionalista, etnicista közeggel, hanem azzal is, amely egyébként otthonos lenne számára onnan, Erdélyből: a magyarországi liberálisokéval. A béranyaság, a kiszolgáltatottság, az emberi test hatalmi alapú kizsákmányolása elleni föllépés is természetes számára, hiszen megsebzett életekről van szó. Nem a közeg számít, hanem az élet. Ez az, amit Parászka Boróka sosem felejt.
Ezért nem alkuszik, nem renyhül, nem törődik bele: megy előre, konokul, folyamatos mozgásban van, mi meg innen, a távolból csodáljuk őt, irigyelve szívósságát, energiáját és eltökéltségét, amely nap mint nap annak üzenetét hordozza számunkra, hogy van remény.”