Pályáját a Magyar Nemzetnél kezdte 1972-ben, majd a rendszerváltozás után a Magyar Televíziónak volt vezető munkatársa. 1996-tól az Axel Springer Kiadóvállalat központi szerkesztőségénél, majd a Reggel című lapnál dolgozott.
Pályaválasztását Gyulay Zoltán édesapjának köszönhette, aki maga is újságíró volt, és fiát az írott szó, a hírlapírás szeretetére tanította. Már gyermekként a Magyar Rádió kicsinyeknek szóló műsoraiban riporterkedett, gimnazistaként a Toldi Gimnázium iskolarádiójában és diákújságjában próbálgatta oroszlánkörmeit.
Amikor a Magyar Nemzethez került, még a legendák övezte Mihályfi Ernő volt a főszerkesztő, de „szolgált” Pethő Tibor és Soltész István főnöksége alatt is. Akkor még jó néhány olyan újságíró dolgozott a szerkesztőségben, aki ápolta a két világháború közötti redakciók szellemi örökségét. Tőlük leste el Gyulay Zoltán az újságírás fogásait, tanulta el a műfajok sajátosságait, a rövid hírek megírásától az interjú készítéséig. Afféle mindenese volt a szerkesztőségnek, beosztását tekintve tördelőszerkesztő, abban a korszakban, amikor a betűszedők még az egészségre ártalmas ólommal dolgoztak. (Később azt gyanította, hogy betegsége is ezzel függhetett össze.)
Ha kellett, besegített a Zsolt Róbert vezette sportrovatnak, Baróti Géza, a legendás riporter pedig belpolitikai témákat bízott rá, a nagyszerű szerkesztő Csatár Imrétől az anyanyelv szeretetét és gondos ápolását tanulta. Jó nyelvérzékének köszönhetően szót értett a külföldi kollégákkal is, és rá lehetett bízni Moszkvában a szabadságát töltő tudósító helyettesítését.
Bár mindaddig nem televíziózott, hamar kiismerte magát a Magyar Televíziónál, amikor 1990 után odasodorta a sors. Élvezte a rendszerváltozás első éveinek politikai pezsgését, fontos riportokat készített, vagy ösztönzött híradósként, illetve a Hét című magazin vezető munkatársaként. Évekig vett részt a külföldi magyarok számára készített műsorok összeállításában, melyeket a Magyar Televízió kazettákon juttatott el a határokon túlra.
Szeretett utazni, s volt is rá lehetősége, mert támaszkodhatott a turizmussal foglalkozó feleségére, akit fiatalon elveszített. Akkor – a kilencvenes évek második felében – már az Axel Springer Kiadóvállalat központi szerkesztőségében helyezkedett el, ahol a külpolitikai rovatnál kamatoztatta tudását, műveltségét. Szomorúan vette tudomásul, hogy a nyomtatott sajtó évről évre veszít egykori befolyásából, csökken a színvonal, és a bulvárhírek veszik át az uralmat. „Vigasz gyanánt” megírta lakhelye, Budaörs történetét.
Amikor nyugdíjba vonult a Reggel című napilap megszűnése után, érdeklődése a könyvek felé fordult. Olyan testes, német nyelvű kézikönyvek lefordítására vállalkozott, mint „Az emberiség krónikája”, vagy a háromezer életrajzott tartalmazó munka, az „Akik megváltoztatták a világot”.
Életének utolsó éveiben megadatott neki a visszatérés az újságíróskodáshoz: romániai magyar lapok, az Új Magyar Szó ésaz Erdélyi Napló budapesti tudósítójaként dolgozhatott.
Arra készült, hogy budaörsi otthonát föladva, fia családja közelébe költözik, így kevésbé lesz magányos, és többet láthatja unokáját. Ez az álma már nem teljesülhetett. Akkor is egyedül volt lakásában, amikor rosszul lett, és eszméletét vesztette. Mire rátaláltak, már nem lehetett segíteni rajta. Néhány nap múltán halt meg a kórházban.
Gyulay Zoltán! Nyugodj békében!